Elhatároztam, hogy megírom ezt a bejegyzés, az előzőek javítása helyett, szóval helyesírási, központozási és egyéb hibák egyelőre ott fognak az előzőekben nyüzsögni. Ez meg olyan gyors és összecsapott lesz, mert az ember nem szívesen ír a kudarcairól, és a nyakamon a következő kárpótlási éjszakai teljesítménytúra, ha összeegyeztethető a nappali kirándulással. A kudarc elemzés-részét már az előző bejegyzésben megtettem, itt nem rágódom tovább rajta.

A túra

Kezdetben rosszul alszom, és reggel elszötyögöm az időt, szóval késve indulok. Nem bolt felé veszem az irányt, hanem a vár felé, az ajándékbolt sincs nyitva, szóval innen sem lesz egy ideig hűtőmágnes. A vár sincs nyitva – titokban kicsit örülök neki, legalább nem húzom vele az időt. Az út kedvesen tekergőzik a kolostorromig, fotózom, gyors szemrevételezés, tovább. Őzsuta sétál nem pánikolva a bozótba, ez is jó, ezer éve nem láttam őzet (valjuk be, Dunapatajról hazafelé a buszról igen, de az mégis más).

A gulya az úton kevésbé, van benne bikának látszó állat, pásztor, kutyák (hamisítatlan falusi korcsok, az a fajta, amiben már nyomára sem lehet bukkanni bármiféle fajtatisztaságra emlékeztető jelre, az egyik különösen szép ilyen szempontból). Elosonok mellettük (a gulyásnak azért intek), később rájövök, rossz irányba mentem, és vissza kéne menni a gulya mellett. Próbálok alternatív kerülőutat találni, mindhiába (kegyetlenül összevizezem a nadrágom, ennyit elérek vele). Addigra a teheneket elhajtották arrébb, de pont az útra. Itt már ki tudom őket nagy ívben kerülni (leginkább a bika és kisebb részben a kutyák miatt, bár bevallom az efféle masszív (húsmarhának látszó) állotak közeli látványa is enyhe idegességet ébreszt bennem. Nincs bennük meg a gímszarvas-tehenek örökké éber félénksége, kecsessége, ami egyszerűen gyengédséget és szeretetet vált ki, mint egy kutyakölyök vagy szép nő látványa.

Szóval megkerülöm őket, még egy romtemplom, és végre az erdő. Forrás, kolostorrom, és a gyönyörű erdő. Aztán kevésbé gyönyörű erdő, kis aszfalt, majd hosszas egyenes és elég unalmas út a Csicsói-erdészházhoz (most erdei iskola). Pecsét, üldögélés, annak konstatálása, hogy ha véletlenül mégis újráznék a kékből, itt egy bivakhely (esőház).

A következő szakaszról nincs sok emlékem, elmegy valahogy, Balatonhenyén nincs bolt, és utána ki a szőlőültetvények között. Ha legközelebb bort iszom, keresek valami balatoni ihatót.

Erdő, szigorúan védett övezet, gyönyörű völgy (a szélében megy az turistaút, mint a Helembai-hegységben, nem az alján, de így is lenyűgöző). Legközelebb (vagy tisztázatnál) majd utánanézek, most elfejtettem a völgy nevét. Utólag belegondolva az egyik legszebb, amit láttam, a Dera-szurdok, a Mária-szurdok, a Bakonybél és Zirc közötti (mi is a neve?) szurdok ehhez képest csak egy olyan elmegy szintű turistalátványosság. Talán a Holdvirág-árok versenyben van vele, vagy a Rám-szakadék, de az utóbbi egészen más. Persze menet közben csak lihegek és szenvedek, jó alibi, hogy ne térjünk le a turistaútról, pedig ha jobb erőben lennék, biztos lenéznék az aljára, legalább a kiszáradt forrásnak látszó valamit fotózni.

Utána vizenyős kopár – milyen rétnek hívják az ilyesmit? – pedig még a tanösvény útba eső tábláit is elolvasom. Nagyon szép ez is, eszembe juttatja, hogy milyen régen voltam budaörsi kopárokon, de ez mégis egészen más: nagyobb, több a buckák által határol rész, ahol meggyűlik a víz (legalábbis a tanösvény táblája ezt tartja valószínűnek, de vitathatónak).

Végül egy nagyon szerethető, domboldalban vezető ösvény végén meglelem a kilátót, lefelé a kutat, meg végül egy szántók vagy valami egyéb pusztaság mellett vezető utat. A templomromhoz nem térek ki, ha kapok szállást Szentbékkállán, visszajövök, ha meg nem, akkor nagyon kell (kellene) majd sietnem.

Szentbékkálla kicsit olyan panoptikumnak látszik, nem igazi településnek. Az étterem tulajdonosa hisztérikusan magyarázza valakinek, hogy az összes asztal foglalt. A pecsétet meglelem. Iszom egy Soproni IPA-t, és megkérdezem a pultoscsajt a szállásról, megnyugtat, hogy itt hónapokra előre minden foglalt. Addigra elönt a turistaundor formáját öltő mizantrópia, mindenki idegesítő, a legrokonszenvesebb még talán az OKT-t járó társaság, akik a jó felszerelés és a régi kiadású pecsétgyűjtő ellenére elég amatőr túrázónak tűnnek.

Némi kóválygás után meglelem a kőtengert, de nem járom be, nem időzök sokat, a mizantrópia mellett itt már a praktikus okok (sátorhelykeresés) is közrejátszanak, de most lecuccolni persze túl korán van. Szép völgy, rét, karám, tehenek (mindenféle, lehet, hogy a tulajdonos nem tehenész, csak gyűjti a különféle fajtákat, van valami szürkemarha-féleség, barna szőrű húsmarha, sima magyar tarka, vagy keverék magyar tarka, ami eszembe jut). Erdős domboldal erős emelkedővel, itt szenvedek kicsit. Lefelé a dombról, újabb köves földút. Egy település széle, aszfalt, újabb szőlös domboldal. Vajon mi lenne ha stikában leverném a sátrat az egyik üresnek látszó préshát mögé? Nincs bátorságom.

Erősen szenvedek a kaptatóval Csobánc felé, le vagyok gyengülve, Szentbékkállán még egyértelműen nyitott boltot sem láttam, étteremben húzni az időt meg nem volt kedvem. Csinos német (vagy osztrák?) turistacsaj az öreg és fáradt apjával, kisgyerekes család, itt kicsit kezdek visszatérni a szociábilitáshoz. A Csobánc gyönyörű, a vár is oké, a kilátás is, de a szél iszonyú erős, majdnem kitépi a pecsétgyűjtőt a kezemből. Szóval ez is kilőve, mint bivakszállás.

Lefelé tévelygek, erős a szél, vihar készül. Szállásnak alkalmas helyet nem látok, de esni kezd. Zuhogni pontosabban, aprócseppes, sűrű zápor, percek alatt szétázok hátulról, aztán a komondor (szerencsére kerítés mögött) és a lovak (szegények, komolyan sajnálom őket) után forduló, és elölről is.

Bemenekülök Káptalantótira, mint utólag rekonstruálom, a turistaút is erre vezet. Az önkormányzat előtere majdnem, de végül a buszmegálló mellett döntök. Átveszem a pólót, meg a zoknit (utóbbit majdnem felesleges), kicsavarom a vizet a ruhámból, amennyire tudom. Kezdek vacogni, vajon a fehérjehiány okozza? A reggeli tojásrántotta óta csak müzliszeleten, étcsokin és egy sörön éltem.

Beáll egy busz, és bevitetem magam Tapolcára, anyám szerencsére már diszpécserkedik, szállás nincs Tapolcán, viszont az elvira szerint még átszállással eljutok Budapestig. Nagynehezen odatalálok az állomásra kapok jegyet. Iszom egy rossz Sopronit a restiben (a kudarcért ennyi jutalom jár). Kialszom magam magam majdnem három óra alatt Székesfehérvárig, ott még újabb kettő és negyed óra az előcsarnokban (az őr meg aggódik, hogy csak úgy jegy nélkül hajléktalankodom ott, de megnyugtatom, hogy van jegyem). Aztán újabb egy óra a Déliig.

Két nap után már majdnem száraz a nyári bakancsom belülről, és időközben megtudom, hogy a szél fákat is kidöntött, szóval akármennyire is kudarc, talán mégsem kell elásnom magam.