Ez egy nagyon szubjektív böffenet lesz, minimális, zanzás túrabeszámoló-jelleg akad majd benne, de nem az fogja meghatározni.

Nagyon akartam ezt a túrát, elolvastam a kiírást, és azt gondoltam, ha edzek rá, meglehet a teljes táv. Ha nem sikerül felkészülni rá, akkor résztáv. De melyik? A Börzsöny kell, mert a Börzsönyre akartam fókuszálni 2020-ban. A Budai vége kell, mert Budapest Kupa. Közte meg ott a legkedvesebb tájegységem, a Pilis és Visegrádi-hegység, amit gyerekkorom családi szerencsétlenkedései óta imádok, és próbálok meghódítani (azt hiszem, ebben legalább sikeres vagyok), szóval az is kellene.

Aztán közbeszólt a járvány, a Téry 50 már elmaradt, aztán próbáltam otthon maradni, míg rám nem szóltak, hogy így ön- és közveszélyes leszek. Aztán végül a cég is sikeresen beosztotta a szabadságom a gyárleállásokra. Leszűkültek tehát a lehetőségek: éjszakás műszak utáni első szabadnap.

A három éjszakás tizenkét óra alapban kikészít: nappal ideális körülmények között sem nagyon tudok aludni – szunyókálni, sziesztázni szeretek, de az más –, de a körülmények soha nem ideálisak. Nappalra, éjszakás műszak után a budai húszasok jelentik a a legtetejét a vállalható kihívásoknak, ezt már megtanultam. A Farkas-erdő kívül-belül végére például úgy éreztem magam, mint aki konkrétan betépett, pedig az rövid táv volt.

Szóval néhány óra alvás, többre terveztem, mint általában, de annyira sikerült, amennyit meló előtt is aludnék. Tehát az egyik éjszakai táv. Legyen az 50, leginkább mert jobb a szintideje (elég a nagyjából 4,1 km/h átlagsebesség, szemben a 30 4,4 km/h-jával). Meg mert ezzel a megvan a blog címében megadott penzum, és innen fogva szabadabb vagyok. A célban persze mondták, őket hidegen hagyja szintidő, ezt sejtettem is, de engem nem.

Szóval néhány óra alvás, evés – mert muszáj, annyi koffein, ami megölne egy lovat, a pakk összekészítése (tartalékelem-ellenőrzéssel, meg sok víz és dobozos kávé), utazás, végül pánikszerű jegyvásárlás a Batthyányn, mikor rájövök, lejárt a bérletem (bár ellenőr nem jön, tudom előre, de mi van ha mégis), sokadik kávé Szentendrén, a játszadozó kölyökmacskák figyelése a közlekedési múzeum kerítésénél. Hiányzik az esti sör, de ez estének reggel, reggelnek meg este. A sör részben pótlódik majd Szentkeresztnél, ez helyrevág kicsit majd, meg ott is lesz még egy rendes, nem dobozos kávé is.

Amúgy egyben vagyok, a kezdőpont csak amolyan ellenőrzőpont, felfogom a pontőrök reakcióit, szóval nekem nagy ugrás csak, de ha van is vissza busz, már nem gondolom meg magam.

Nekem fontos, meg egy teljes távos szolnoki futónak, aki végül társam lesz a túra alatt, végig fárasztom a hülyeségeimmel, cserébe megosztja a nagy távok és a futás értékes technikai részleteit. Megtisztelő egy ilyen valódi sportember társasága nekem, a láncdohányos, koffeinfüggő alkoholistának, aki éppen csak sétál egyet meló után, kialvatlanul (mert így kezdődött az egész talán tíz éve, meg kellene nézni a képek dátumát).

Több mint hatvan kilométer után ő veszi észre a Sikárosi erdészház után a rókakölyköt a bozótban, ő veszi észre a zöld szemeket a Dera-szurdok fölött (talán muflonok, talán őzek, talán vaddisznók, soha nem tudjuk meg). Ő húz sérült térddel a Rozália téglagyár után az erős emelkedőn, ahol én már fáradok.

A Kevély-nyeregre föl majdnem elalszom, és a Csobánka felé vezető út, a kék sávon, most is roppant unalmas, nem tudom miért, de ez mindig unalmasnak tűnik.

Persze roppant sérülékeny lelkiállapotban vagyok végig, sérülékeny, és egyben sértő lelkiállapotban, a nevét sem kérdezem meg a célban, pedig roppant örömmel gondolok rá, a pontőrt a Virágos-nyergen nem ismerem meg, túl szépnek és fiatalnak látszik a legutóbbi találkozás óta, de ezt utólag sem merem neki megírni.

Végül zárásnál rájövök, hogy megint otthon hagytam a Budapest Kupa füzetem, és innom kell valamit. Majd bebuszozok a Hűvösvölgybe, de nincs nyitva kocsma, még a kávézó sem, és a Moszkva térig utazok egy viceházmesetrért (mert nincs kedvem Pilsner Urquellt inni), és egy kisadag törkölypálinkáért, ami nem jó. Odafelé még a csövinek adok vagy négyszáz forintot, esküdözik, hogy nem piára kell, én meg majdnem megnyugtatom, hogy én viszont éppen inni készülök valamit túra után.

2021-ben is akarni fogom ezt a túrát. Ha elég jó leszek, hagyom magam rábeszélni a Kinizsi százra. De ezt meg kell csinálnom, ismerősökkel, alkalmi túratársakkal, egyedül, ahogy alakul. Jövő őszig van idő edzeni, csak minden más körülmény megfelelő legyen. Azok viszont nem rajtam múlnak. A Pilisi Trappról hazafelé egy futócsaj lefitymálta: „könnyű százas”. Valójában nincs könnyű túra, mindet komolyan kell – legalábbis kellene – venni. A hübrisz a bukást jelenti: ezt tanultam meg reggelre.