Bevezetésképpen 20. 08. 03-ról

Nagyvázsony–Városlőd persze csak így irányoztam be magamnak. A tavaly előtt egyben letolt nyugati 192 km, nyugat–keleti haladási iránnyal, és a középről keletre és nyugatra mozaikozás tavaly előtt és tavaly (jórészt középről kifelé, de néhol fordítva) után úgy terveztem végre idén zárom a nyugati oldalt. Nem sikerült, ha a végét előre szeretném venni, de azért haladtam vele valamennyit.

Magyarázkodásképpen 20. 08. 04-ről

Persze nem is terveztem túl sokat, örültem, hogy sikeresen kirángatom magam a munka–instant túra–munka–teljesítménytúra mókuskerékből: első napra szállásfoglalás, sátrat viszek, ha további nem akad. Végül is azt gondoltam nem közvetlenül a parton nem fognak tolongani a turisták, tévedtem. Abban is tévedtem, hogy értelmezhető mennyiségben van erdőgazdasági terület, ahol ugyan nem szabadna ad hoc sátrazni (írásos engedély kell hozzá), de még soha senkitől nem hallottam, hogy belekötöttek volna (erdészek, vadászok, favágók vagy medvék…), nem is tapasztaltam azon két alkalommal, amikor ilyesmire vetemültem. Magánterületen viszont nem szeretek sátrazni, tanyák, lakott települések közvetlen közelében sem. Ez sem lett volna probléma, fejlámpát is vittem, mentem volna erőltetett menetben, ameddig kitart a Pufin helyetti müzliszelet és étcsokoládé adta erő, és mindent lebíró akarat, idővel eljutok egy gyrososhoz, pacaloshoz, vagy legalább egy újabb átsegítő kocsmához.

Arra hogy se szállás, se sátorhely, és még elkap egy elképesztően erős szél, „zápor” és hirtelen lehűlés kombináció, és még fehérjetartalmú élelmiszerhez sem jutok hozzá nap közben, nem számítottam. Részletesebben, zápor: mert nem villámlott, de nagyon sűrű, apró szemű és rengeteg vizet hozó égiháború volt; alapvetően bolthoz nem jutottam hozzá, étterem lett volna, de ott már túladagolódtam turistaundorral, és idővel sem álltam jól. Persze lehet, hogy ha Csobánc környékén kérdezősködöm egy helyitől, akkor kapok, de sajnos addigra már már szokatlanul erős mizantrópia ömlött szét az agyamban, és ez közel nullázta a social skilljeimet.

A túra

Városlőd–Úrkút

Másodjára szállok itt le a buszról, de megismerem a környéket, a rövid szakaszok előnye, hogy sokkal több emlékkép marad meg bennem. A csapos kicsit megöregedett, kicsit megemberesedett, kevésbé közlékeny, mint múltkor, és úgy látszik nem emlékszik rám, vagy a válaszomra a „melyik a helyes irány a kéktúrában?” kérdésre. A térképboltban is volt irány-fétis (ott az eladó a régebbi kiírás sorszámozását tekintette helyes iránynak), és netes fórumokban is felbukkan időnként ez a kérdés, a kiírás szabályait felületesen olvasók (vagy még el sem olvasók) között. Szóval mit várna az ember egy kívülállótól.

Ki a faluból, erdőre vágyom! Az épített környezet kevéssé izgat most, a „kutya harap táblákkal” és a tábla által nem jelzett nem barátságos kutyákkal védett főútvonalon. A kitelepítési emlékművet sem fotózom, van elég sok gyenge faszobor és kitelepítési emlékmű képem. Meglepő módon a „lakosságcsere” során kitelepített szlovákokról alig van emléktábla vagy emlékmű; vagy csak nekem nem jut eszembe, mert a magyarok közt általam túl gyakorinak érzett – szerencsére többnyire látens – szlovákutálat miatt nem jut eszembe egy sem. Büszke szlovákok vannak, erről jó pár emlékmű is készült. Talán csak sokkal egyszerűbb, fekete-fehérebb a németek elüldözésének az értelmezése.

A vasútállomáshoz még kitérek, bár megvan a pecsét, a lepusztult vidéki vasútállomásoknak néha van egy sajátos bája, amit szeretek, megnézem. A lepusztult faluvégi házaknak kevésbé, ilyenkor a rossz kerítés, agresszív kutya kombinációk lekötik az érzelmeimet.

A fura csavarok az útban, a Vízkeresők útjának – ha jól látom téves irányzású – táblája majdnem bezavar. A kalandpark ajándékboltjának bejáratát keresem, de nem találom, így nem jutok hozzá az OKT nyomvonalán szereplő helyekre emlékeztető hűtőmágneshez. Kezdem azt érezni, hogy nem ez a része Bakonynak az, amibe beleszerettem.

Amikor kijutok, rájövök, hogy talán mégis, annyira utánozhatatlanul valódi erdők ezek. Legalábbis az erdészeti út közvetlen környezetében. Remélem beljebb sem végeztek nagy irtást. Sötét kopár aljnövényzetű bükkösök végre, gyönyörű (bár laikusként a fák közelről kevésbé tűnnek egészségesnek, mint a Börzsönyben). Néha meg tölgyesek, ahol meg átláthatatlan és áthatolhatatlannak látszó az aljnövényzet.

Szóval az erdő itt gyönyörű, éppen csak a köves erdészeti út kiábrándító, és nehezen járható. Így is szép, bár ez éppen úgy lassít, mint az egyre nehezebbnek érződő, szokatlan, kölcsönkapott hátzsák.

Úrkút is megkapó, a tanösvény felé vezető gyönyörű utacskát ugyan túl sokan nézik vécének. Az Úrkúti-őskarszt geológiai tanösvényt is csak tessék-lássék alapon járom be, pedig egyszerre fontos ipartörténeti és geológiai szempontból (sajnos a fényképarcát nem találom meg, de bizonyára ezernyi fénykép van róla a neten). A pecsételőhely büféje nincs nyitva, noha innék valamit, vagy kávéznék – magam sem tudom eldönteni –, mindenesetre a nyitva tartás eldönti helyettem, hogy egyik sem. A kutat is megnézem, fényképezem, ha már itt vagyok.

Úrkút–Kab-hegy

Innen végre szép erdei ösvény, éppen csak kitérőket nem találom meg, szóval a víznyelő rejtve marad előlem.

Később egy feleslegesnek látszó kanyarral megtoldott unalmas aszfaltút jön. Az unalmat éppen csak az ipartörténeti jelentősége enyhíti, még jó, hogy idefelé elolvastam az útikalauz vonatkozó részét. A pecsétnél rájövök a kerülő okára (zárt vadászterület).

Időnként ráadásul gépkocsik útjából kell félreállnom, ez is frusztráló. Az egyik vezetője talán itt dolgozik, a kocsi felirata alapján, de a többieket – mint később rájövök –, éppen csak a Kinizsi Pál-kilátó vonzza motorizált turizmusra. Az utóbbit még gyerekes szülőknél megértem valamennyire, bár lehet, hogy a gyerekek érzelmi fejlődésének sem használ a – látszólag – erőfeszítés nélkül megkapott jutalom, de a többiek részéről az ilyesmi határozottan idegesít. Értem, hogy autót vezetni sem gyerekjáték, van benne kihívás, de azért nem tűnik ugyanolyan komoly erőfeszítésnek, mint a gyaloglás, a kerékpár vagy akár a lovaglás.

A kilátó amúgy szép, de a kilátásnál nem alélok el a gyönyörűségtől.

Kab-hegy–Nagyvázsony

Lefelé a hegyről egy kis kacskaringó, letévedés után kerítésmászás, majd nyílegyenes út Nagyvázsonyig, előbb az erdőben, majd a legelő mellett. A tehenek rám se néznek, éppen az egyik tűnik kicsit érdeklődőnek, de ilyen nagy jószágokkal nem merek közelebbről ismerkedni, amúgy sem egyértelmű nekem, hogy barátságos-e az érdeklődése, nem értek hozzájuk.

Nagyvázsony

Szép város, vagyis a wikipedia szerint csak község, de érzésre olyan település, mint ami nem tudja magáról eldönteni, hogy város vagy falu legyen.

A zsidó temetőt nem lelem, pedig letérek az útról. Az külterület kicsit közelebb van a belvároshoz, mint egy városnál szokott. A várat – sajnos csak kívülről – másnap nézem meg. Elkapom még a bolt nyitva tartásának utolsó perceit, valamit veszek is, hátha nincs konyha a szálláson, de nincs ihletem. Megtalálom a kocsmát bélyegzővel, ahol egész jónak tűnik az italválaszték is (újabb városi elem). És persze van ajándékbolt, meg szobor meg ilyesmi városi hívságok. Viszont van kertben tartott hobbi-birka (bár nyírva van, de annyira szépre, hogy inkább kutyakozmetikus munkájának tűnik, mint juhászénak), ebben meg falu.

A szállás

A szállásnak nem csinálok ingyenreklámot, mert nem csak jókat írok róluk. A szoba szép, kellemes, a házigazdák nagyon barátságosak, ilyen szempontból tökéletes a hely. Folyó borokból csak száraz van, az üvegesből talán félszáraz is, igényesnek tűnik a válogatás, és nem tűnik rossznak a vörös cuvée (bár nem értek hozzá). Sörből viszont csapnivaló a választék: Staropramen (gondolom utángyártott), Stella Artois (kukoricás sörszerű valami) és Borsodi. A szarvaspörkölt finom, de eddigi szarvashús-tapasztalataim alapján nem kellett hozzá a vadállományt ritkítani. Ha itt éjszakáznék még egyszer, biztos itt próbálnék szállást foglalni, csak nem szarvaspörköltet rendelnék.

Egészében véve az első nap majdnem úgy alakult, mint terveztem.