Ez egy rendhagyó, rövid és nagyon szubjektív beszámoló, ami főként rólam, és nem a túráról szól.

A túrázásban bármennyire is kilométer-mániákus vagyok, bármennyire is érdekel a szintidő, bármennyire is felül szeretném múlni magam, és egyre jobb lenni, ameddig a vénség végleg rám nem szakad, van egy nagyon fontos része a túrázásnak.

Ez pedig egyszerűen az, hogy a otthon–munkahely, vagy otthon-óvoda / iskola–munkahely tengelyen túl lássuk a világot, amiben élünk. A hétvégén egy kiránduló-túratárs (rövid táv, szintidő nélkül mindenféle mozgalmon kívül, de szabott útvonalon mozogva) „kalandnak” nevezett egy egyszerű budai túrát, ami egyfelől érthető, másfelől viszont viszont groteszk. Egy Budapesten lakó ember hogyhogy kalandosnak éli át közvetlen lakókörnyezete ötven-száz kilométeres körzetét? A Karancs-Medvesből is származik, elmulasztottam rákérdezni, mióta lakik itt. Hogy a saját házam táján is söprögessek: a kerületben ahol négy éven jártam középiskolába, és három-négy hónapot laktam is, egy babatávos teljesítménytúra mutatott új, soha nem látott helyet.

Hiába indultam neki teljesítőgépként, van egy felszabadult nap, kell a tájegység és a kilométer az éremhez – az előbbit két alkalommal is pótoltam volna egy hónapon belül, ez gyenge kifogás.

Úton lenni boldogság: akkor megértjük, hogy az otthon nem egy hely, ahol elszeparáljuk magunkat, hanem egy tágabb összefüggés rengeteg elemmel, aminek valamiképp a részei vagyunk. A „maradj otthon” jelszava innen nézve egyszerű oximoron, az otthon és az egy helyben maradás egymást kizáró tényező.

Mezőföldről annyit tudtam meg, hogy az Alföld része, de a Duna nyugati partjaként valamiképp mégis önálló tájegységént tartják számon. A szokásos nagyvadak élnek ott, a betelepített muflont leszámítva, viszont vannak aranysakálok is.

Nagylókról még a MÁV-alkalmazott sem tudott elsőre semmit, szerencsére egylégterű szerelvény, nincs mit lekapcsolni. Pusztaszabolcson a kalauz gyújt rá először az állomáson, egy kerékpártúrázó történetei után (nem nekem meséli, de ettől szórakoztató és tanulságos, például vadkemping-ügyben).

Nagylókon úgy érzem, ez az a hely, ahová egyszerűen nem szeretnék jönni, de a tisztesnek mondható szegénység látványa nem késztet menekülésre.

Persze később csekkolás, haverkodás, a túra alatt és után, sör és rövid baráti alapon (jelképesen persze fizetek valamit). Kit érdekel, hogy nincs GPS-track, meg kézzel írt az itiner, és amúgy sem elég alapos, rendesen be sem mért az útvonal (a „20” valójában 16 körül van, nálam alatta). Bőg a tehén, a kutyák kerítésen belül maradnak, és vörösen függ az ég alján a Hold.

A területen lévő turistautat a szervező festette fel, miért épp „+”: honnan rövidít hová? A Turistaház csak egy parasztház, éppen felületi kozmetikázással.

Egy istentől elhagyatott falu még elhagyottabb oldalán, távol mindenféle huszonegyedik századi hívságtól, életem egyik legjobb túráján vehettem részt. Egyszerűen: köszönöm.