Hobbitúrázó időszakomban, időszakunkban – akkor még keveset bírtam, anyám mostani teljesítményéhez képest pedig sokat – azt csináltuk, hogy egy-egy település vagy tereppont környékét jártuk be, néha heteken keresztül vissza és visszatérve. „Ezt az utat még nem jártuk be Dobogókőtől”, „Pilisszentlászlóról abba az irányba még nem mentünk.” stb.

Ezt a „rutint” még most sem vetkőztem le teljesen, így az OKT-t járva mindig csak gyűlnek a tájegység-részletek, tájegységek, ahová vissza kell térni. A Kőszegi-hegység (eddig még kimaradt, de ha lesz jövőre is Kőről kőre ott, vagy bármi legalább középtáv, beiktatom a programba), a Keszthelyi-hegység (ez került sorra most), Gerecse (ezt hobbialapon egy részben bejártam, de tájegység miatt már jövőre be kell iktatni ide egy-két teljesítménytúrát, és a KDP-vel is tervezek még ide eljutni), Bakony (tavaly sikerült kétszer visszatérni, idén is legalább egy GeoGo lesz még), Vértes (idén sikerült háromszor is, de sajnos kétszer csak a szebb, de könnyebben megközelíthető részébe).

Szóval amint megláttam, hogy a nyári kényszerszabadság alatt, a naptár üres részén van egy zalaszántói túra, nem pöcsöltem sokat (az esti sörözés alatt már bátorra ittam magam), és úgy döntöttem, akárhogy is, de ott leszek.

Az első lehetőség az volt, hogy felkelek 00:40-kor (néha akkor szoktam feküdni), és két átszállással, ha Hermész megsegít (egy háromperces átszállás két vonat között elég reménytelen dolog, ha nem lehet a vágányok között eljutni vízszintben és nem ismerem az állomást), sikeresen lejutok Zalaszántóra reggel hat előtt néhány perccel. A második az, hogy az esti utolsó Bagolyvonat leszállít Keszthelyre egyenesen, fél négy körülre, ott elütöm az időt (amúgy szép város, csak túl sok ott a turista), és a reggeli két-három busz valamelyikével felbuszozok Zalaszántóra. A harmadikban nem bíztam, hogy valaki más is oda készül Budapest környékéről, de sikerült. K. és Zs. – örökre tervezett hálám nekik – Gárdonyról indultak, reggel hat körül, ahová „kényelmesen”, 02:50-es ébresztővel lazán le tudok jutni. Amúgy anyagilag is ez volt a legjobb megoldás, és a búcsú alapján úgy tűnik, nem okoztam nekik traumatikus élményt személyemmel.

A túra

Zalaszántóról indul, a falu végi parkolóból. Létszámlimites, szóval a tömegiszony sem fog el. K. és Zs. a rövidebb távon indulnak, én nekifutok a kiírás szerinti bő 32-es távnak.

Kezdetben templom (vajon ez az árpád-kori?), meg sok-sok aszfalt. Az itiner itt egyértelmű, a szalagozás kiváló, a trackért meg külön köszönet, elvégre az út nagy része nekem első bejárás.

A gyümölcsös nekem nem sokat mond, talán K. és Zs., akik buzgó kertészek jobban élvezik. Következik Vindornyalak, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. A főútról letérve itt is főleg zártkerti jellegű telkek között haladunk. Persze van itt tanyajellegű állattartás is, az egyik bikának látszó állatnál azt tippelgetem, a két villanypásztor megállítaná-e, ha nekiindulna. Van nyomomba szegődő önsétáltató kiskutya, bizonytalan szándékkal. Szóval kénytelen vagyok lassítani, két okból is. A keresztnél megvan a kód, aztán tovább a település új részére, ahol nyilvánvalóan nem a nincstelen agrárproletárok tengetik keserves életüket. A bánya mellett majdnem közvetlenül már van olyan ház is, ahol csak egyszerűen gazdagok laknak. Lövök még egy fotót a bányáról, ami azért remélem meghagyja a hegyecske nagy részét, meg kikerülöm erősen szorongva a meglepően békés őrkutyát (azért örülök, hogy láncon van).

Ennek örömére meg is van az első úttévesztésem, mert itt kell(ett) volna lefordulni, szerencsére néhány méter plusz csak.

Az aszfaltot elhagyva fölfelé a leggyönyörűbb része következik a túrának. Sötét erdő (talán bükkök, talán gyertyánok, nem is nagyon nézem), bazaltköves talaj, forrás (az útra folyik a vize), később a barlang fele csupasz bazaltkövek, aztán a barlang után mohaszőnyeggel borított sziklácskák. A barlang hasadékbarlang, mint kiderül, de amúgy első látásra víznyelőnek látszik (ha nem volna lehetetlen vulkanikus kőzetnél). Már csak ezért a szakaszért is megérte az összes vesződség és pénz, ez egy olyan hely, amit egyszer életében mindenkinek látnia kéne, aki nagyjából ötszáz kilométeres körzetben lakik.

Innen újra elég unalmas erdészeti út (az eddigiekhez képest), sűrű tölgyerdő (ha nem tévedek), és még egy letévedés (ez már vaskosabb, de nem kilométerekben mérhető). Fűvel benőtt földút, kiérő a sziklához, ahol újabb ellenőrzőpont és csodás kilátás vár.

Vissza a fűvel benőtt erdészeti útra, az erdőre itt alig figyelek (talán tölgyerdő, nem tudom).

Az OKT-s szakasz újra az a szép, sötét bükkös (vagy bükkös-gyertyános) amit szeretek. Az ellenőrzőkód helye, és a sztúpához özönlő turisták (folyton az autók elől kell lehúzódni), sajnos rontanak az élményen. Azért kitérek a sztúpához, veszek egy emlék-hűtőmágnest, körbefotózom a sztúpát a kedvenc kolléganőmnek (meg ha elő is kerítem az archívumból a képeket, bő két éve rosszabbak voltak a fényviszonyok). Azért kíváncsi lennék, miféle szakrális élményre vágynak az emberek ilyen tömegben, egészen kiábrándító.

A kék már ismerős, békés és nyugodt újra, a falu is, újra az ellenőrzőpontra. Rövid udvariassági beszélgetés O. I-vel, de elbeszélünk egymás mellett.

A második kör hosszú aszfalttal indít, ráadásul itt bármennyire is szép az erdő, a sztúpa turistamágnese csak vonzza az autókat. Végre rá kékre, ez a szakasz nagyrészt kiesett a memóriámból, pedig nem csúnya, földút, rét. A tracken jelölt letérés a kékről bekapcsolja az emlékeket, két éve letévedtem a susnyásban, felriasztottam egy őzet, aztán valahogy átjutottam az árkon. A nem hivatalos út viszont sima és egyszerű (most a teljesítménytúrán ez a hivatalos).

Jön egy pihenő, némi haverkodás, utánfutózom, mert a társaság nagy része jól bírja az emelkedőt, én meg fáradok. A vas- vagy bronzkori sáncnál nem nézelődök sokat, sietni kéne, hátha visszafelé is megúszom olcsón és gyorsan. Az egyik keletről jövő (elfedtem a várost, arra még nem jártam, azt hiszem) szerint korrekt, ha megvárnak. Az emelkedő nem is olyan erős, mint emlékeimben élt, a Tátika-vár pedig szebbnek látszik, mint múltkor. A kilátás hasonlóképpen, kár, hogy sietek, és nem pazarlok rá sok időt.

Lefelé a kéken könnyű a terep, kicsit bele is futok (inkább kocogok), pedig nem szokásom. A kedvenc bükköseim, erdei ösvény, jó lenne több időt rászánni, de szorít az idő, egy órát mondtam, és biztosan késni fogok.

A kék+-on ráadásul újabb letévedés, de ezt menet közben korrigálom, a táv nagyjából ugyanaz, nem kispistázok.

Benőtt erdei út, sűrű tölgyes, rét, tölgyes, elég rossz, keréknyomos, sáros utak. Itt már csak a sietségre koncetrálok.

Végül újra a város (falu), a főutca (kezdem unni), de aztán a cél.

Visszafelé is megkapom a fuvart, és kicsit szociálisabb vagyok, mint idefelé jövet, még ha útitársaim világa nem is az én világom.

Összefoglalásképpen

Szép túra volt, jó volt látni újra a Keszthelyi-hegység ezen szegletét, illetve jobban megismerni. Az egyik vár, amit OKT-n kihagytam, most is kimaradt, de remélem valamikor pótolom majd (ha jól emlékszem, az is Keszthelyi-hegységben volt már). Amúgy a szintidőm is jó lett a végére (4,9 km átlagsebesség, ez nálam jónak számít), a letévedésekkel a 35 km is meglett, szóval a teljesítmény-részéért sem kell szégyenkeznem. Jó volt végre személyesen is találkozni O. I-vel (bevallom tartottam némiképp a találkozástól), jó volt, hogy sikerült legyőzni egy félelmem (a részben baráti, részben üzleti jellegű fuvarral kapcsolatban). Remélem még visszatérek errefelé is, de annyi más van, hogy ez bizonytalan teljesen.