Hogy a bal vádlim jobb oldalán keletkezett sérülés (az sem egyértelmű, mi is ez) egyértelműen összefügg-e az őszi, átmeneti időre vásárolt bakanccsal, nem tudom, majd annak a történetét is megírom.

Mindenesetre kevésbé aktív őszi és téli szezonnak nézek elébe, mint terveztem. Remélem, a Keddi Kutyagolóra rendbe jön annyira, hogy legalább a 20-as (19-es) távot vállalni tudjam. Meg persze a Pilis 50 is ott van, ha már kikértem rá két nap szabadságot, az alapértelmezésben is kihívás lenne, főleg így.

A bakancs

A tavalyi telet letudtam egy használt rendőrbakancsban, miután rájöttem, hogy az új Bundeswehr bakancs, már semennyire sem olyan, mint a régi, de sajnáltam egy újabb, célbakancsot venni. Aztán idén rászántam magam, hogy kiválasszak valamit. Végül második körben egy viszonylag olcsó, gagyi Quechua mellett döntöttem. Ebben a szerény ár is erős szerepet kapott. Fazonra kicsit sportcipő, még jobban hótaposó csizma (azért van benne fűző), bélelt, nagyon meleg, és nagyon rosszul néz ki. A felirat és látszat szerint is vízálló (a fűzőnél lévő szövetrészre nem mernék fogadni, de erre van a kamásli).

Nem a legkényelmesebb, harminc kilométer fölé biztos nem veszem fel, és annyira is, csak ha indokolt: farkasordító hideg és/vagy hó esetleg erős eső. Utóbbi nem biztos, ha kiderülne, hogy a lábsérülésem nem az átmeneti bakancs miatt van, akkor esőre inkább azt. Ebbe a vételbe most bele van kalkulálva az is, hogy a lábam lassan jön rendbe, és a téli szezonban csak rövid szinten tartó túrákra leszek képes. Remélem tévedek, és majd átkozom magam, újabb vaskos kiadás, vagy a rendőrbakancs visszatérése.

A csúszásgátlása sem a legjobb, nem értem, a majdnem sima talpú sivatagiban simán lehagytam lefelé erős lejtőn a túratársakat, ez meg recés, látszólag tökéletes, de csúszkál, és alig lehet vele stabilan maradni (kövek, nedves volt a talaj rendesen, részben érthető, de gyanús).

A túra

Alapvetően kellemes rövid, gyerektávos budai körtúra. A múltkori után elgondolkodtam, mennyire lenne kellemes persze a nyolcéves unokahúgomnak, mert azért szintemelkedések rendesen vannak benne.

Az eleje és vége – a városi szakasz – nagyon unalmas, mivel van még belőle háromféle táv, a végére nagyon fogom unni. A zöldet is unom az Árpád-kilátóig, de hamar túl vagyok rajta (sérülten is egész jó időt futok).

Utána kék a Fenyőgyöngyéig. Ezt is ezerszer bejártam, most mégis majdnem élvezném, ha a lábam nem jelezné folyton, hogy pihentetni kellene. Tovább a kéken, terepjáró, vízmű, megnyugtató ismerősség. Itt letérek, mert azt hiszem, jelzésváltás, majd a susnyáson át vissza.

Jelzésváltás a zöld+-ra, kilátás is, szép ez is, ezernyi emlékkel teli út, mégsem unalmas.

Majd erős kaptató fel a Hármashatár-hegyre a zöld és a kék sávon.

Innen le a kék körsétán és a parkolótól a sárga sávon a Határ-nyeregig. Itt már főleg a lábfájdalmammal vagyok elfoglalva.

Onnan a Kondor útig a piros körséta. Erre csak azért figyelek különösen, mert a Tursita Kékszalag 50 éjszakain elnéztük egy szakaszát (most az elnézett szakasz kimard),

Helyette a Macis játszótértől zöld körséta, és a városi unalmas szakasz.

Ha nem teszik előrefizetőssé, akkor random edzéstúrának jók lesznek a hosszabb távok is, bár fura mód, mintha az egyik teljesítésem eltűnt volna a GeoGóból, de nem tudok rájönni, melyik. Így még nincs meg az ezüst.

Lezárás

Állítólag szépek a jelvények is, majd tömbösítve begyűjtöm őket, ha hagynak nekem belőle. Meg szép volt az őszi táj, de titkon remélem, hogy hamarosan izzadtan loholok majd a szintidőért, és nem nézelődök, meg fotózgatok. Így is megizzadtam persze, 4,69 km/h átlag, nem rossz, sérülten.

Sokadik nekifutásra csak meglesz ez a túrabeszámoló is. Rövidre zárom, és így talán el is lehet majd olvasni.

A tavalyi év után, amikor elkezdtem teljesítménytúrázni, több túrát is újra szerettem volna járni, de végül különféle okból egyik sem sikerült. Az első túra, amit 2019-ben és 2020-ban is sikerült bejárni. Tavaly jó szintidővel, most meg a saját szintidőm túllépve, de a hivatalos szintidőn még belül. Szóval maradtak bennem bőven kellemetlen érzések, de alapvetően nem bántam meg, és remélem jövőre is ott tudok majd lenni.

Nem mellékesen az első alkalom, hogy idén eljutottam egy rendes teljesítménytúrára a Pilisbe. Mármint ha pontos szeretnék lenni a Pilisbe és a Visegrádi-hegységbe, de most a földtani részleteken ne akadjunk fel, a két hegység lényegében minden szempontból egységes táj, kivéve a geológia nézőpontját és a megújult Túrafüggőét, de jó kérdés, hogy komolyan gondolják-e a szétválasztást, vagy a következő frissítés megeszi.

A túra kezdőpontja és célja a Pilisszentkereszti Felső Kocsma, szóval látszik, hogy főleg budapesti közönségre számítanak. Ami nem különös annyiban, hogy a BTSSZ szervezi. Nyilván meg lehet máshonnan is közelíteni, autóval könnyedén, tömegközlekedéssel kevésbé egyszerűen, de azért ez a kezdőpont eléggé Budapest-centrikus közlekedés szempontjából. Örülök neki annyiban, hogy a kocsma olcsó, a falusi kocsmák átlagos színvonalát nézve jó a választék, kedves a kiszolgálás és barátságosak a helyiek.

A Pilis és Visegrádi-hegység összes turistacsalogató látnivalóját valószínű csak egy „A” kategóriás, nagytávos teljesítménytúrába lehetne összefoglalni, ráadásul némelyik problémás is lenne (a Rám-szakadék a népszerűsége miatti túlzsúfoltsága okán, a Vadálló-kövekhez vezető útszakasz a kevésbé barátságos időjárási viszonyok idején való nehéz járhatósága miatt stb.), de azért látszik, hogy ez a túra a legnépszerűbb pilisi helyek bemutatására van kitalálva. Remélem össze tudom majd vetni a túrát a Pilis 50-nel, abban van egy-két extra látnivaló (a Delelő-domb jut eszembe, de csak a túra trackjét futottam át felületesen), mert az sok szempontból hasonló.

Szóval ez az a fajta látnivalókban gazdag túra, ami erősen a nézelődős kirándulás-jelleg irányába ránthatja el a túrát, viszont egy kezdő teljesítménytúrázónak pont emiatt kétségtelenül telitalálatos választás. Pilisszentkereszti Szentkút, Dobogókő, Rezső-kilátó, Hoffnann-forrás, Hoffmann Vadászház (az a völgy egyébként nagyon szép, egyszer be kellene járni ott a tanösvényt is, ami eltér a sima turistaúttól), a Pálos kolostorrom (szerencsére nem időzünk ott sokat, G-nek első bejárás, én elsőnek körbefotóztam és álmélkodtam, ami soká tartott, ő szerencsére hamar otthagyta), Sasfészek kulcsosház, Pilis-nyereg, Pilis-tető (a Boldog Özséb kilátóval), a Hosszú-hegy kilátópontja, Csobánkai Szentkút, Dera-szurdok (felújítás alatt a járdarendszer, most kevésbé szép).

A tavalyihoz képest fordított volt az útirány, kezdetre esik egy jó kis emelkedő, később jön a pihenős szakasz. A Postás-út (ha jól azonosítom be) erős emelkedője miatt is kiváló ez az útirány. Kár (bár akkor és ott nem sajnáltam), hogy nincs annyi szadizmus a szervezőkben, hogy a Háromszáz grádicsot beletervezzék egy kódos ellenőrzőponttal. További előny, hogy a Grófi-út elég messze esik így időben a déli naptól. Nem tudom gondoltak-e rá a szervezők, hogy a jövőben újabb résztávot is beiktassanak: a Szántói-nyeregtől le egyenesen Pilisszentkeresztre. Előny még, hogy hamar túlesünk a lódarazsakon, mi csípés nélkül, de legtöbben nem ilyen szerencsések.

Hátránya, hogy a túra egy roppant unalmas szakasza a végére esik (kiderült, van szabadságom mégis, szóval majd megkísérlem összevetni mondjuk az igazán unalmas a Monoton Maratonnal, vagy a Kékestetői föl-le túrával, aminek a neve sem jut eszembe).

Szóval ajánlott túra. Remélem 2021-ben többet tudok majd írni róla, kevésbé unalmasan.

Alapvetően pihenésre szántam ezt a hétvégét, gondoltam belefér, hogy anyámmal sétáljak egy rövidtávot (10–15 km), de mondta, hogy nem jó, mert az unokahúgaimra kell vigyáznia. Szóval kinéztem egy olyan túrát, amit talán még ők is bírnak (öt és nyolc évesen).

Semmit sem tudtam a szervezőkről, csak annyit, hogy a TTT teljesítménytúra naptárban ez az egyetlen túrájuk. Alapvetően tematikus túrának tűnt, de mivel csak a babatávot jártuk be, ez a tematikus jelleg kevésbé érvényesült.

Szinte csak kisgyerekes családokkal és egy-két terepfutóval találkoztunk, és érdekes lenne, ha a kisgyermekes szülők vagy óvodás-iskolás korú gyerekeik egy hetvenöt éve lezárul háború halottjaival lennének elfoglalva. Anyám meg is jegyezte, hogy milyen gyerekbarát túra ez. Jól szervezett volt, élőerős és gyakori ellenőrzőpontokkal, lazán vett szintidővel (bár azt hiszem mindenhová időben odaértünk), nagyon szerény nevezési díjjal. A szintidőbe és libanoni cédrus ellenőrzőpont nyitva tartásába úgy tűnik, még a „macis játszótéren” való leragadást is beleszámolták, szóval ilyen szempontból is gyerekbarátra optimalizálták a szervezők a túrát.

Az egyetlen ellenpont az indító emelkedő volt, ami persze a Budai Kilátások 50 GeoGós instantban semmi gondot nem jelent, de egy ötéves kisgyereknek azért komoly teher volt (inkább érzelmileg, mint fizikailag, bár nagyon rég és nagyon alapszinten tanultam fejlődéspszichológiát – pontosabban inkább csak tanították).

Sajnos – vagy szerencsére – a Kajlával már előfertőzött nyolcévest úgy tűnik, sikerült továbbfertőznöm a kitűző-mániában. Megkérdezte, hogy hány kitűzőm van? Nem tudtam válaszolni: idén eddig 674,8 km teljesítménytúra (TTT által elfogadott adatok szerint), 788 km a Túrafüggő által elismert instantokkal (itt valami zavar van az összegben, majd idővel rájövök), meg még százvalahány km GeoGós instant, amit nem ismer a Túrafüggő (vagy nem ismer el, mert nem önálló instant, hanem egy teljesítménytúra virtuális változata). Hány kitűző, jelvény, nem is tudom. Az érmeket szerencsére igen, mert csak kettő fizikailag, meg a Denevér kör, egyelőre nem átvéve. Mindenesetre a lényeg szintjén akkor is kitűző-mánia marad. Megőriztem valamit egy nyolcéves lelkivilágából.

Ez egy nagyon szubjektív böffenet lesz, minimális, zanzás túrabeszámoló-jelleg akad majd benne, de nem az fogja meghatározni.

Nagyon akartam ezt a túrát, elolvastam a kiírást, és azt gondoltam, ha edzek rá, meglehet a teljes táv. Ha nem sikerül felkészülni rá, akkor résztáv. De melyik? A Börzsöny kell, mert a Börzsönyre akartam fókuszálni 2020-ban. A Budai vége kell, mert Budapest Kupa. Közte meg ott a legkedvesebb tájegységem, a Pilis és Visegrádi-hegység, amit gyerekkorom családi szerencsétlenkedései óta imádok, és próbálok meghódítani (azt hiszem, ebben legalább sikeres vagyok), szóval az is kellene.

Aztán közbeszólt a járvány, a Téry 50 már elmaradt, aztán próbáltam otthon maradni, míg rám nem szóltak, hogy így ön- és közveszélyes leszek. Aztán végül a cég is sikeresen beosztotta a szabadságom a gyárleállásokra. Leszűkültek tehát a lehetőségek: éjszakás műszak utáni első szabadnap.

A három éjszakás tizenkét óra alapban kikészít: nappal ideális körülmények között sem nagyon tudok aludni – szunyókálni, sziesztázni szeretek, de az más –, de a körülmények soha nem ideálisak. Nappalra, éjszakás műszak után a budai húszasok jelentik a a legtetejét a vállalható kihívásoknak, ezt már megtanultam. A Farkas-erdő kívül-belül végére például úgy éreztem magam, mint aki konkrétan betépett, pedig az rövid táv volt.

Szóval néhány óra alvás, többre terveztem, mint általában, de annyira sikerült, amennyit meló előtt is aludnék. Tehát az egyik éjszakai táv. Legyen az 50, leginkább mert jobb a szintideje (elég a nagyjából 4,1 km/h átlagsebesség, szemben a 30 4,4 km/h-jával). Meg mert ezzel a megvan a blog címében megadott penzum, és innen fogva szabadabb vagyok. A célban persze mondták, őket hidegen hagyja szintidő, ezt sejtettem is, de engem nem.

Szóval néhány óra alvás, evés – mert muszáj, annyi koffein, ami megölne egy lovat, a pakk összekészítése (tartalékelem-ellenőrzéssel, meg sok víz és dobozos kávé), utazás, végül pánikszerű jegyvásárlás a Batthyányn, mikor rájövök, lejárt a bérletem (bár ellenőr nem jön, tudom előre, de mi van ha mégis), sokadik kávé Szentendrén, a játszadozó kölyökmacskák figyelése a közlekedési múzeum kerítésénél. Hiányzik az esti sör, de ez estének reggel, reggelnek meg este. A sör részben pótlódik majd Szentkeresztnél, ez helyrevág kicsit majd, meg ott is lesz még egy rendes, nem dobozos kávé is.

Amúgy egyben vagyok, a kezdőpont csak amolyan ellenőrzőpont, felfogom a pontőrök reakcióit, szóval nekem nagy ugrás csak, de ha van is vissza busz, már nem gondolom meg magam.

Nekem fontos, meg egy teljes távos szolnoki futónak, aki végül társam lesz a túra alatt, végig fárasztom a hülyeségeimmel, cserébe megosztja a nagy távok és a futás értékes technikai részleteit. Megtisztelő egy ilyen valódi sportember társasága nekem, a láncdohányos, koffeinfüggő alkoholistának, aki éppen csak sétál egyet meló után, kialvatlanul (mert így kezdődött az egész talán tíz éve, meg kellene nézni a képek dátumát).

Több mint hatvan kilométer után ő veszi észre a Sikárosi erdészház után a rókakölyköt a bozótban, ő veszi észre a zöld szemeket a Dera-szurdok fölött (talán muflonok, talán őzek, talán vaddisznók, soha nem tudjuk meg). Ő húz sérült térddel a Rozália téglagyár után az erős emelkedőn, ahol én már fáradok.

A Kevély-nyeregre föl majdnem elalszom, és a Csobánka felé vezető út, a kék sávon, most is roppant unalmas, nem tudom miért, de ez mindig unalmasnak tűnik.

Persze roppant sérülékeny lelkiállapotban vagyok végig, sérülékeny, és egyben sértő lelkiállapotban, a nevét sem kérdezem meg a célban, pedig roppant örömmel gondolok rá, a pontőrt a Virágos-nyergen nem ismerem meg, túl szépnek és fiatalnak látszik a legutóbbi találkozás óta, de ezt utólag sem merem neki megírni.

Végül zárásnál rájövök, hogy megint otthon hagytam a Budapest Kupa füzetem, és innom kell valamit. Majd bebuszozok a Hűvösvölgybe, de nincs nyitva kocsma, még a kávézó sem, és a Moszkva térig utazok egy viceházmesetrért (mert nincs kedvem Pilsner Urquellt inni), és egy kisadag törkölypálinkáért, ami nem jó. Odafelé még a csövinek adok vagy négyszáz forintot, esküdözik, hogy nem piára kell, én meg majdnem megnyugtatom, hogy én viszont éppen inni készülök valamit túra után.

2021-ben is akarni fogom ezt a túrát. Ha elég jó leszek, hagyom magam rábeszélni a Kinizsi százra. De ezt meg kell csinálnom, ismerősökkel, alkalmi túratársakkal, egyedül, ahogy alakul. Jövő őszig van idő edzeni, csak minden más körülmény megfelelő legyen. Azok viszont nem rajtam múlnak. A Pilisi Trappról hazafelé egy futócsaj lefitymálta: „könnyű százas”. Valójában nincs könnyű túra, mindet komolyan kell – legalábbis kellene – venni. A hübrisz a bukást jelenti: ezt tanultam meg reggelre.

Két túrával adós vagyok még, de ezt most gyorsan, slendrián módon letudom. Így is önismétlő leszek.

Kezdjük azzal, hogy minden tiszteletem az Ösvénytaposó Baráti Társaságé, és reményeim szerint nem utoljára jártam be ezt a túrát. Tavaly a teljes távot lenyomtam, de idén szubjektív okok miatt most csak a közepes távot választottam: tervek szerint két 40+-os túra között vagyok, valamint kisebb (nem mozgásszervi) egészségi probléma gyötör, valamint bevallom, a csobánkai Szentkút harmadik héten való érintése már eléggé erős unalmat váltott volna belőlem ki. Emellett ott a vi coactus faktor, most már megvan az Túrafüggő ezüst: most már társaságért (sajnos, a leglelkesebb és mostanában legközelibb túratársak egyike kiesni látszik egy időre, jobbulást kívánok neki innen is), a szépségért, az önmagában vett, egy túrára értelmezett kihívásért, meg persze az edzésben maradásért megyek túrázni.

A Kevélyek hegycsoportja mindenképpen az egyik kedvenc helyem a Pilisben, talán pont ezért kicsit hiányérzet maradt bennem tavaly és idén is. A Kevélyeket talán legjobban a Geogón elérhető Pozsonyi Csata emléktúra, valamint a Pilisi Vándorlás 3. szakaszának második fele mutatja be legjobban. A Stabil SE-es Kevély túrát nem tudom, útvonal pontjainak felsorolása alapján félmegoldás az is, de remélem egyszer eljutok arra is, és pontosabbat írhatok. Van a környéken látnivaló, ami kiesik ezekből, szóval úgy is felfoghatjuk, hogy a Kevély 30 (és a 20-as táv is) egy pár közeli, kihagyott látnivalót mutat be (bár egy-kettő ebből is kimarad, ha nagyon mániákus leszek, majd csinálok rá egy Geogós instantot). Avagy egyszerű edzés-túrának is felfoghatjuk, annak is kiváló. De nem eléggé Kevély, arra szerintem arra az előzőek jobbak.

Most akkor brutálisan őszinte leszek: a sülysápi Városnapi Teljesítménytúrák 33-as távján, vagy a Mezőföld éjszakain látszott, hogy helyiek szervezték, itt úgy látszik, hogy nem helyiek a tervezők. Pedig van benne egy jelentős szakaszon jelzetlen út is, ami alapos helyismeretre utal.

Szóval „Kevély” címke alatt megnézhetjük a Köves-bércet (legalább negyvenszer láttam már, így is nagyon szeretem), részben a kék sávon, a kék+-on és részben jelzetlen úton, szóval nem csak átsétálunk rajta. A Jenői-tornyot: szép sziklaalakzat, meg is kell nézni élőben, mert körbenőtték a fák, és emiatt nincs jó fényképarca. Megmászhatjuk a régebben csak a Mária Zarándokút (Via Mariæ) kék jelzése által érintett által érintett, de jó ideje zöld sáv jelzésen is elérhető szép és hangulatos (de kellő kihívást jelentő, cseppet sem könnyű) kaptatót. Megnézhetjük a Szódás-barlangot, a Mackó-barlangot és a Zöld-barlangot. A sajnos pusztuló fenyves a rehabilitált bányaterületen csak gyönyörű volt, de azért most sem érdektelen. Aztán a végére ott az „Egri vár” filmforgatási kellék és a Teve-szikla (ennek különösen örültem, a múltkor éjszaka letévedtünk a kékről és egy nem jelzett úton tévedtünk vissza, emiatt pont kihagytuk a Teve-szikla éjszakai látványát a másik irányból). Hívő lelkek – vagy akik még először járnak itt – még kitérhetnek a kálváriához is. A harmincason ott van a Szentkút is, amit augusztus 30-án, és szeptember 5-éről 6-ára virradó éjszaka során is láttam, és nem vágytam rá.

Szóval ha megfelelő lesz a beosztásom és erőnlétem lesz az Ösvénytaposó Kupához (vagy megfelelő beosztásom valamelyik éremhez) kénytelen leszek újra bejárni a túrát, rendes távon. Ha a Cartographia Kupa állandó túrákkal áll fel (most ehhez is elszámolható volt, de a kiírás ezen része nem egyértelmű), és megfelelő lesz hozzá a beosztásom, akkor is kénytelen leszek újrajárni. Társaság miatt talán a rövid távot is megnézem, ha egyik ok sem áll fent. Ha szabadnapom lesz, és nem lesz jobb túra, akkor úgyszintén, itt leszek 2021-ben is.

Harmincvalahány év távlatából nehéz meghatározni, hány olyan gyerekkori élmény, benyomás vagy rövidebb-hosszabb időszak volt, ami nem határozta meg az élet további részét. Alapvetően a meghatározó részek maradnak meg. Ilyen volt az erdész nagybátyám szolgálati lakásában (a péceli erdészházban) töltött hétvégék és a nyári szünetek egy részének emléke. Ott szerettem bele az erdőkbe.

Azóta sokkal szebb erdőket, sokkal szebb tájakat láttam, a Gödöllői-dombságban is, hobbitúrázóként és egy GeoGo-s nyomvonalon, de teljesítménytúrán még nem sikerült visszajutnom ide, valami mindig közbejött (fontosabb túra volt, elmaradt az eső miatt, legutóbb naivan azt hittem, kapok szállást Alsóörsön, és kihagytam egy éjszakait).

Tehát a dilemma, hogy Mátra, vagy Gödöllői-dombság igazából fel sem merült komolyan, tudtam, hogy nekem az utóbbi kell, végre. Sajnos így a 23-i bakonyi túra is közel teljesen esélytelenné vált, de végül nem csalódtam.

A hajnali háromórás ébresztő, kétszer egy héten még belefér, ha háromra is képes lettem volna, a Bakony sem marad el.

Van MÁV-applikáció, ha kijelző nincs is vonaton, hozzászoktam a luxushoz, hogy kijelzik: itt kell leszállani. Még nem jártam erre, nem a gödöllői HÉV, nem is gödöllői vonal, nem is a péceli, nem is az S71, ez még mindig a Gödöllői-dombság egyáltalán? A teljesítménytúra-naptár meg a túrafüggő szerint igen.

Az állomás körül, péksütit, dobozos kávét vettem a túrára, kávéztam a kocsmában, a túra végére meg kinéztem az éttermet, ha SZÉPkártyát elfogadnak (kiderült, erre nem volt szükség).

A túraszervezés

A nevezési díj az ellátást, a kittűző legyártását és a nyomdaköltséget is alig teszi ki, szóval a teljesítménytúrás színtéren gyakori köpködéssel ellentétben („megélhetési túraszervezés”) itt azon csodálkoztam, ki mennyivel, és mivel szponzorálhatja a rendezvényt. Palackos ásványvíz minden ellenőrzőponton, az elsőt és utolsót leszámítva kétféle bor, csoki, a célban meleg étel, bor (a vörös vagy más volt mint a második EP-n vagy menet közben javult az ízlésem), többféle pálinka (a szőlő finom volt, bár ittam már jobbat), kávé. Az egyéb járulékos költségekről most szót sem ejtek. A szalagozás kiváló, bár néhol annyira egyhangú az út, hogy komolyan elgondolkodtam, jó helyen járok-e még.

Sülysáp környéke

A túra részletes leírása helyett inkább a környékről írok egy keveset.

Alacsony dombocskák alkotják a tájat, így általában nem unalmas a látvány. Emelkedők és lejtők viszont szinte nincsenek benne, pontosabban vannak, de olyan egyenletes az emelkedés és lejtés, hogy fel sem tűnik általában.

Nagyrészt szántóföldek mellett halad az út, nagyrészt kukorica, néhol napraforgóföldek, van egy hosszabb vetetlen szakasz, ez néhol nagyon egyhangúvá tudja tenni az utat.

Azért vannak benne erdőfoltocskák, egy füves domboldal, egy forrás, és az elején még egy repülésirányító torony, szóval nem csak a kilométer miatt volt jó a szervezői mérés szerint 33-as távra menni (a forrás és a domboldal a 23-asban is benne volt).

Nem mondhatnám, hogy ez a Gödöllői-dombság legszebb része, de a túra közepéhez már közel eső Pécel környékére emlékeztet, így bevallom, alapvetően élveztem. Meg persze az OKT Vas megyei szakaszát is bejártam, így ahhoz is nézem az izgalmasságot.

Összefoglalásként

Nem tudom elfogulatlanul is tetszene-e ez a vidék, ez alapján merném-e ajánlani másnak. Valószínű nem. Úgy mondom ezt, hogy a Gömbvillám-kört már kinéztem, hogy azt még idén be kell majd járnom, mert én szeretem ezt a tájékot. A profi túraszervezés miatt viszont mindenképpen érdemes megnézni. Az ellátásfüggőknek külön ajánlom, bár nálam ez a szempont az utolsók között szerepel egy teljesítménytúrán.

Hobbitúrázó időszakomban, időszakunkban – akkor még keveset bírtam, anyám mostani teljesítményéhez képest pedig sokat – azt csináltuk, hogy egy-egy település vagy tereppont környékét jártuk be, néha heteken keresztül vissza és visszatérve. „Ezt az utat még nem jártuk be Dobogókőtől”, „Pilisszentlászlóról abba az irányba még nem mentünk.” stb.

Ezt a „rutint” még most sem vetkőztem le teljesen, így az OKT-t járva mindig csak gyűlnek a tájegység-részletek, tájegységek, ahová vissza kell térni. A Kőszegi-hegység (eddig még kimaradt, de ha lesz jövőre is Kőről kőre ott, vagy bármi legalább középtáv, beiktatom a programba), a Keszthelyi-hegység (ez került sorra most), Gerecse (ezt hobbialapon egy részben bejártam, de tájegység miatt már jövőre be kell iktatni ide egy-két teljesítménytúrát, és a KDP-vel is tervezek még ide eljutni), Bakony (tavaly sikerült kétszer visszatérni, idén is legalább egy GeoGo lesz még), Vértes (idén sikerült háromszor is, de sajnos kétszer csak a szebb, de könnyebben megközelíthető részébe).

Szóval amint megláttam, hogy a nyári kényszerszabadság alatt, a naptár üres részén van egy zalaszántói túra, nem pöcsöltem sokat (az esti sörözés alatt már bátorra ittam magam), és úgy döntöttem, akárhogy is, de ott leszek.

Az első lehetőség az volt, hogy felkelek 00:40-kor (néha akkor szoktam feküdni), és két átszállással, ha Hermész megsegít (egy háromperces átszállás két vonat között elég reménytelen dolog, ha nem lehet a vágányok között eljutni vízszintben és nem ismerem az állomást), sikeresen lejutok Zalaszántóra reggel hat előtt néhány perccel. A második az, hogy az esti utolsó Bagolyvonat leszállít Keszthelyre egyenesen, fél négy körülre, ott elütöm az időt (amúgy szép város, csak túl sok ott a turista), és a reggeli két-három busz valamelyikével felbuszozok Zalaszántóra. A harmadikban nem bíztam, hogy valaki más is oda készül Budapest környékéről, de sikerült. K. és Zs. – örökre tervezett hálám nekik – Gárdonyról indultak, reggel hat körül, ahová „kényelmesen”, 02:50-es ébresztővel lazán le tudok jutni. Amúgy anyagilag is ez volt a legjobb megoldás, és a búcsú alapján úgy tűnik, nem okoztam nekik traumatikus élményt személyemmel.

A túra

Zalaszántóról indul, a falu végi parkolóból. Létszámlimites, szóval a tömegiszony sem fog el. K. és Zs. a rövidebb távon indulnak, én nekifutok a kiírás szerinti bő 32-es távnak.

Kezdetben templom (vajon ez az árpád-kori?), meg sok-sok aszfalt. Az itiner itt egyértelmű, a szalagozás kiváló, a trackért meg külön köszönet, elvégre az út nagy része nekem első bejárás.

A gyümölcsös nekem nem sokat mond, talán K. és Zs., akik buzgó kertészek jobban élvezik. Következik Vindornyalak, amiről eddig azt sem tudtam, hogy létezik. A főútról letérve itt is főleg zártkerti jellegű telkek között haladunk. Persze van itt tanyajellegű állattartás is, az egyik bikának látszó állatnál azt tippelgetem, a két villanypásztor megállítaná-e, ha nekiindulna. Van nyomomba szegődő önsétáltató kiskutya, bizonytalan szándékkal. Szóval kénytelen vagyok lassítani, két okból is. A keresztnél megvan a kód, aztán tovább a település új részére, ahol nyilvánvalóan nem a nincstelen agrárproletárok tengetik keserves életüket. A bánya mellett majdnem közvetlenül már van olyan ház is, ahol csak egyszerűen gazdagok laknak. Lövök még egy fotót a bányáról, ami azért remélem meghagyja a hegyecske nagy részét, meg kikerülöm erősen szorongva a meglepően békés őrkutyát (azért örülök, hogy láncon van).

Ennek örömére meg is van az első úttévesztésem, mert itt kell(ett) volna lefordulni, szerencsére néhány méter plusz csak.

Az aszfaltot elhagyva fölfelé a leggyönyörűbb része következik a túrának. Sötét erdő (talán bükkök, talán gyertyánok, nem is nagyon nézem), bazaltköves talaj, forrás (az útra folyik a vize), később a barlang fele csupasz bazaltkövek, aztán a barlang után mohaszőnyeggel borított sziklácskák. A barlang hasadékbarlang, mint kiderül, de amúgy első látásra víznyelőnek látszik (ha nem volna lehetetlen vulkanikus kőzetnél). Már csak ezért a szakaszért is megérte az összes vesződség és pénz, ez egy olyan hely, amit egyszer életében mindenkinek látnia kéne, aki nagyjából ötszáz kilométeres körzetben lakik.

Innen újra elég unalmas erdészeti út (az eddigiekhez képest), sűrű tölgyerdő (ha nem tévedek), és még egy letévedés (ez már vaskosabb, de nem kilométerekben mérhető). Fűvel benőtt földút, kiérő a sziklához, ahol újabb ellenőrzőpont és csodás kilátás vár.

Vissza a fűvel benőtt erdészeti útra, az erdőre itt alig figyelek (talán tölgyerdő, nem tudom).

Az OKT-s szakasz újra az a szép, sötét bükkös (vagy bükkös-gyertyános) amit szeretek. Az ellenőrzőkód helye, és a sztúpához özönlő turisták (folyton az autók elől kell lehúzódni), sajnos rontanak az élményen. Azért kitérek a sztúpához, veszek egy emlék-hűtőmágnest, körbefotózom a sztúpát a kedvenc kolléganőmnek (meg ha elő is kerítem az archívumból a képeket, bő két éve rosszabbak voltak a fényviszonyok). Azért kíváncsi lennék, miféle szakrális élményre vágynak az emberek ilyen tömegben, egészen kiábrándító.

A kék már ismerős, békés és nyugodt újra, a falu is, újra az ellenőrzőpontra. Rövid udvariassági beszélgetés O. I-vel, de elbeszélünk egymás mellett.

A második kör hosszú aszfalttal indít, ráadásul itt bármennyire is szép az erdő, a sztúpa turistamágnese csak vonzza az autókat. Végre rá kékre, ez a szakasz nagyrészt kiesett a memóriámból, pedig nem csúnya, földút, rét. A tracken jelölt letérés a kékről bekapcsolja az emlékeket, két éve letévedtem a susnyásban, felriasztottam egy őzet, aztán valahogy átjutottam az árkon. A nem hivatalos út viszont sima és egyszerű (most a teljesítménytúrán ez a hivatalos).

Jön egy pihenő, némi haverkodás, utánfutózom, mert a társaság nagy része jól bírja az emelkedőt, én meg fáradok. A vas- vagy bronzkori sáncnál nem nézelődök sokat, sietni kéne, hátha visszafelé is megúszom olcsón és gyorsan. Az egyik keletről jövő (elfedtem a várost, arra még nem jártam, azt hiszem) szerint korrekt, ha megvárnak. Az emelkedő nem is olyan erős, mint emlékeimben élt, a Tátika-vár pedig szebbnek látszik, mint múltkor. A kilátás hasonlóképpen, kár, hogy sietek, és nem pazarlok rá sok időt.

Lefelé a kéken könnyű a terep, kicsit bele is futok (inkább kocogok), pedig nem szokásom. A kedvenc bükköseim, erdei ösvény, jó lenne több időt rászánni, de szorít az idő, egy órát mondtam, és biztosan késni fogok.

A kék+-on ráadásul újabb letévedés, de ezt menet közben korrigálom, a táv nagyjából ugyanaz, nem kispistázok.

Benőtt erdei út, sűrű tölgyes, rét, tölgyes, elég rossz, keréknyomos, sáros utak. Itt már csak a sietségre koncetrálok.

Végül újra a város (falu), a főutca (kezdem unni), de aztán a cél.

Visszafelé is megkapom a fuvart, és kicsit szociálisabb vagyok, mint idefelé jövet, még ha útitársaim világa nem is az én világom.

Összefoglalásképpen

Szép túra volt, jó volt látni újra a Keszthelyi-hegység ezen szegletét, illetve jobban megismerni. Az egyik vár, amit OKT-n kihagytam, most is kimaradt, de remélem valamikor pótolom majd (ha jól emlékszem, az is Keszthelyi-hegységben volt már). Amúgy a szintidőm is jó lett a végére (4,9 km átlagsebesség, ez nálam jónak számít), a letévedésekkel a 35 km is meglett, szóval a teljesítmény-részéért sem kell szégyenkeznem. Jó volt végre személyesen is találkozni O. I-vel (bevallom tartottam némiképp a találkozástól), jó volt, hogy sikerült legyőzni egy félelmem (a részben baráti, részben üzleti jellegű fuvarral kapcsolatban). Remélem még visszatérek errefelé is, de annyi más van, hogy ez bizonytalan teljesen.

Igazából a Csákberény IVV túranap után enyhe kilométerhiányom volt, de nem volt kedvem szervezni túl sokat, korán kelni, és egyéb hasonlók.

Kicsit Orbán Imre túrák utánérzésem volt, de leküzdöttem. A szervezőket vádolták már „megélhetési túraszervezéssel”, de ennyire nem látok rá a színtérre. Örülök, hogy van végre egy GeoGo, amire simán elszaladok, aztán majd begyűjtöm valamikor a díjazást. A teljes távról – esetleg a középtávról is – majd kikérem a jelvényt is, ahogy a pilisi negyvenötösükről is, ha bejárom. Amikor megvan a túrafüggő kilométerem, már csak a GeoGo kupa, meg az élvezet van hátra – sajnos még a Sisa Pista 50-re sem tudok elmenni, pedig azt nagyon vártam (és a VIDE kilométergyűjtőbe beneveztem, hiába).

A budai zöld körsétautat járja be kis kitérővel az elején és végén (ez egyébként ennél a babatávnál idegesítően hosszú, arányaiban). Szóval szeretem, teljesen rendben van ez az út. Ha nem találkozom egy bereccsent figurával (hiába hagytam el a szociális ellátórendszert, az ilyenek valahogy megtalálnak), és nem zuhog és szakad az eső az út nagy részén, élveztem volna.

Akkor az előző bejegyzés is jobb lett volna, mert azon szerettem volna agyalni, nem azon, hogy a csatakosra ázott műszálas nadrágom miként dörzsöli kevésbé ki a combomat, meg mennyi vizet bír el a kínai okosmobil.

Na majd meglátjuk a következőket mikor járom be, tervezem.

Egy ilyen „túrára” ennyi karakter is sok volt.

Felvezetésnek az IVV-ról

Kezdetben talán nem ártana néhány szót írni az IVV-ról, mert egyelőre használható honlapot vagy wikipedia szócikket nem találtam róla. Amennyiben ilyen készülne (vagy már időközben elkészült, csak hozzám nem jutott el), úgy ott lehet hitelesebb információkat találni. Az alábbi nem hivatalos, nem teljes és talán téves információk nagyobbik részét a 2019-es Tatai IVV Túranap és Világ Gyalogló Nap egyik résztvevője osztotta meg velem, aki résztvevője (volt 2019-ben) az IVV túramozgalmának, de a felelősség természetesen engem illet, mert én interpretálom emlékezetből.

Az IVV az International Volksport Verband rövidítése (ha jól írom, lehet Volkssport is talán, meg az International sem biztos, hogy így íródik németül), ami nagyjából Nemzetközi Tömegsport Szövetséget jelent (a Verband szövetségként való fordításának ellenrözéséheu elő kellene venni egy szótárat). Úgy hangzik nagyjából hogy „ifa(u)fau” az első fau vége kicsit elnyelődik (ezt viszont idén tudtam meg).

A szervezet az amatőr sportokat ölel fel (többfélét, de erről bővebb információm nincs), ebben szervez eseményeket, versenyeket.

A gyalogtúrázás a szövetségen belüli legnépszerűbb sportág: hangsúlyozom, a tavalyi Tatai IVV Túranap résztvevője állítja, nem tudom mennyire van igaza.

A gyalogtúra technikailag a többi túramozgalomhoz hasonló, pecséteket kell gyűjteni egy formanyomtatványba a megrendezett túrákon, illetve a szervezett túranapokon kívüli bejárás esetén kódokkal igazolni a bejárást. A pontos szabályokról nincs információm: mennyi szervezett túranapon kötelező részt venni és mennyi igazolható kódokkal?, mennyi idő áll rendelkezésre (egy év vagy csak a túrák bejárása a lényeges)?, nemzeti (értsd: országos) túraútvonalak vannak, vagy kötelező külföldön is túrázni?, stb.

Az IVV-nak saját turistajelzései is vannak, ez egy fehér négyzetes alapon színes körbe függőlegesen írt IVV, azaz leginkább egy stilizált kalászhoz hasonlít, ezt például a tatai Öreg-tó mellett idén is örömmel fedeztem fel újra, de Tatán valami furcsa színes pontokra is azt mondta a tavalyi informátorom, hogy IVV-jel. Idén pedig semmi hasonlóval nem találkoztam, pusztán a szokásos turistajelzésekkel.

Mindenesetre mind a tavalyi, mind az idei Csákberényi Túranap szabályos teljesítménytúraként működik, a TTT honlap és a túrafüggő is ilyenként ismeri el, illetve az előbbi ilyenként hirdeti nyilvánosan.

A „Bevezető” személyes része

…Szerencsére. Folytatván az előbbi bekezdést, hiszen eddig még csak harminc „hivatalos” kilométerem volt a Vértesben, valamint 24 (egész, kéttized) kilométer GeoGo, ami csak a GeoGoban elszámolható viszont. Amúgy a harminc is harminckettő volt a beszántott vagy valami hasonló okból járhatatlan kék+ miatt, de ezen ne akadjunk fent, hiszen a „Mezőföld éjjel 20” 17 kilométere meg bő tizenöt volt.

De túllépve a számokon. A vasútvonal környezete (Szár, Szárliget, Nagyegyháza, Óbarokk stb.) könnyen megközelíthető Budapestről tömegközlekedéssel. Utóbbi kettő még autóval is kényelmesen, ezt egy munkahelyi kirándulás miatt tudom. Csákvár, Csákberény, Gánt viszont tömegközlekedéssel már elég körülményes. Kell valami különös motiváció, hogy arra vegyem az irányt, nem az a „kiugrunk délután, megnézzük a tanösvényt vagy sétálunk egyet” kategória. Ez a környék nem fehér folt volt a térképemen, viszont az a fehérrel sávozott, „az OKT-t bejártam, de vissza kellene oda menni” kategóriájú terület.

Pedig a Vértesbe idén beleszerettem, mint tavaly a Bakonyba, néhány éve meg a Börzsönybe. Nem is kapkodtuk el a túrát, bár a mozgási sebesség jó volt, a végén a célzárás előtt egy szűk órával estünk be a célba

A túra és a táj

Ilyen hosszúra nyúlt bevezető után igencsak rövid vázlat fog következni. Tulajdonképpen már a következő túráról kéne írni, és nyakamon az azutáni, szóval vázlatosan.

A túra csodálatosan bemutatja a vidéket, nagyjából mint egy jobbfajta tankönyv. Telitalálat.

Van benne szép kilátás, az elején, meg egy rövid kitérővel (a kéken, amit bejártam, mégsem emlékszem rá), bányató a közepén (itt lehet kövületeket vadászni, egy-két darabot össze is gyűjtöttek bemutatni). Kis kitérővel (nekünk letévedés volt, lassan track-függők leszünk) turistaház. Benne van Csókakő vára, meg Csákberény egy borospincéje (itt nagyon jófajta ezerjót, tökéletes fröccsbort gyűjtök be), meg a végén egy pincesor (itt becsületkasszás körtelekvárt fillérekért).

Az erdők is változatosak, a harmincas távon sajnos a szívemnek kedves bükkös-gyertyános kevés (erre inkább a húszas koncentrál), de azért ez is akad elég (így legalább M-nek jobban esett a túra). Vannak tölgyesek (vagy tölgyes-gyertyánosak). Vannak fiatal erdőcskék, ahol tulajdonképpen a fákat sem azonosítottam be. Van egy-két haldokló fenyves, amik nem nyújtanak túl szép látványt, de ott a menetre koncentráltam elsősorban.

Összefoglalóan

Az egész inkább kirándulásra hasonlított, bár volt szintideje (bár a buszmenetrend miatt jobban szorított az idő), de egészében véve ritka az ilyen élvezhető teljesítménytúra. Remélem, jövőre is megrendezik, nem egy dátumon lesz a Pokoljáró Tar Lőrinccel, és lesz szabadnapom a rendezés napján, csak olyan gyűjtőmozgalmakat vállalok, amik nem zavarnak be, akkor el tudok jönni rá.

A Pilisi Vándorlást még tavaly kezdtem, anyámmal, mert az OKT-ba már nem mert belevágni, a teljesítménytúrák szintidejét pedig már nem bírja. Meg persze egy kitűző vagy jelvény beszerzése jó ürügy végigjárni a kedves, ismerős tájakat, ahol hobbitúrázó időszakomban annyit jártam. Sajnos a Pilisi Parkerdő által rárakott extra költségek miatt, teljesítménytúrázóként keveset fogok erre járni, de amit megrendeznek az extra költségek ellenére, azon igyekszem részt venni. És persze GeoGo-s instantok, meg a Piliscsabai Természetjáró Egyesület által kiírt pecsétgyűjtők is vannak (bár bevallom, szeretem a plecsniket, és erre ezek kevéssé alkalmasak – nem önálló kiírású instant túrákként vagy pecsétgyűjtőként nem elszámolhatók sehová sem).

A tavalyi rendszeres bejárásba anyám kicsit belefáradt (ahogy én fáradok bele évente az OKT-ba), ezév elején amikor meg nem volt hétvégi szabadnapom, elég sok részt bejártam egyedül (akkor még nem szereztem be okosmobilt instanthoz), de az utolsó negyven kilométer kimarad.

Az utolsó rész a 6. szakasz Pilismarót és a Két-bükkfa-nyereg közötti résztávját jártam be saját magam számára és az 5. szakasz Két-bükkfa-nyereg–Dobogókő szakaszt anyám miatt, valamint a záró sör vagy esetleg kaja okán.

6. szakasz résztáv (Pilismarót–Pilisszentlélek)

Azt írtam keresztül kasul bejártam már a Pilisi-Visegrádi-hegységet, de bevallom ez a szakasz teljesen újnak hatott, vagy nem jártam erre, vagy olyan régen, hogy teljesen elfeledtem. Nem tudom, melyik igaz, mindenesetre Pilismaróton szomorúan konstatálom, hogy nincs meg a túraindító kávé. Azt is szomorúan látom, hogy a tervezett bánya elleni demonstráción nem vettem részt. Ne hordjátok el a hegyeimet! És ne vágjátok ki az erdőimet.

Az út eleje sokáig aszfalt a piroson, és sokáig az marad, éppen csak a tavacskák szakaszán térünk le a hivatalos turistaútról, hogy megnézzük a szép – mesterséges – tavakat. A forrás-jelzés kitérőjét kihagyjuk, részemről nem is erőltetem, mert nem szeretek letérni a hivatalosan kijelölt útvonalról, bár ezen esetben több szempontból is indokolt lenne (földút, látnivaló is ott van, nem az erdészeti aszfaltúton). Itt csak egy túrázó vagy kiránduló párral találkozunk, elég érdekes, hogy Balaton környéke meg hemzseg tőlük.

A piros hol erdészeti, hol földutakon halad, az igazat megvallva az újszerűsége jelenti a fő élményt. A földutas részen sok már a felfelé haladás, bár nem ezért terveztem így, edzés-szintentartás szempontjából jobb ezt a szakaszt így bejárni. A Hirsch-orom és az Hirsch-obeliszk előtt még egy utolsó erős emelkedő, majd örülhetünk a szép kilátásnak, meg egy szlovák-magyar túrázó alkalmi társaságának, aki rendes túratávot jár be.

Innen főleg lefelé és szintben haladunk, az út menti szederbokrokat dézsmálva, egészen Pilisszentlélekig.

Itt barátkozom egy kicsit a kerítés mögötti serdülőkorú bakkecskével, és beazonosítjuk, hogy a pecséthely, a Klastrom Söröző, most már Teca kocsmájaként üzemel. Sajnos nem a Svejkben van pecsét (ha ott is van, inkább oda térnénk be szívesen), ez a kocsma már telve van az autós turizmus mindenféle tagjaival. Bent van hely, árnyék, és nagyon finom a tejhabos dupla kávé, a sörválaszték amúgy nem olyan rossz (bár csak magyar nagyüzemi akad), de még ráérünk inni az út végén. Kifelé menet a faluból (ha hivatalosak szeretnénk lenne, Esztergom város külterületéről) még megnézem, hogy a kerítés nélkül láncra kötött elég agresszív kutya megvan még, vagy legalábbis hasonlóképp viselkedő utódja akadt. Nem bízom a láncokban, ez a legfőbb ok, hogy magántúráimon, ha észak felé haladok, mindig kikerülöm a zöldön Pilisszentléleket.

5. szakasz résztáv (Pilisszentlélek–Dobogókő)

Innen jön az az út, amit egyszerűbb leírni az út szerint, mint jelzések alapján, a piros sáv / piros + / zöld jelzés ellenére csak egyszerűen csak délnek majd, kelet-délkeletnek és dél-keletnek tartunk egy jól követhető úton, az egykori Shaolin-falu mellett egy aszfaltutat keresztezve. A Shaolin-falu a HuMap szerint most Pro Silva bemutató Terület.

Nem tudom, az otthonosság-érzése miatt ez az útszakasz már szinte semmiféle érzelmi reakciót nem vált ki belőlem, egyedül az az emlék jut eszembe, amikor – talán tavalyelőtt – egy enyhe tél utáni tavaszelőn először és utoljára fotóztam itt havat.

A Két-bükkfa-nyereg és Dobogókó közötti úton egy esős kirándulás-túra emlékképét próbáljuk összerakni, sikertelenül. Év elején még hó volt itt. Itt már tele van az út mindenféle felkészültségű kirándulókkal és hobbitúrázókkal, profikat nem látok.

Dobogókőn a menedékház étterme tele, nem fogadják csak az OTP-s SZÉPkártyát, szóval átnézünk a barátságosabb büfébe. Később kiderül, ha hétvégén jöttünk volna, lenne még egy étterem, ahol elverhetnénk a hiába halmozódott pénzösszegeket a kártyáról. Így mindenesetre marad a hamburger, a házinak mondott korrekt gyümölcspálinka, a megbízható Pilsner Urquel. A büfé mellett a madárállomány opportunista része is mutogatja magát (gondolom jól teleehetik magukat a turisták szemetéből), két csuszkát még be is tudok azonosítani faj szerint (bár télen a Rám-szakadék előtt egy fajtársuk sokkal kevésbé volt félős).

Összefoglalásképpen

Akárhányszor járok a Pilis és Visegrádi-hegységen, mindig rádöbbenek, hogy Magyarország egyik legszebb, és turisztikai szempontból legpraktikusabb tájegységén járok. Ahogy arra is rádöbbenek, amikor ilyesféle kijelentéseket teszek, hogy elfogult vagyok, és nem tudom ezeket az utakat objektíven szemlélni. Remélem, legalább a Pilisi trappra és a Turista Kékszalag valamelyik pilisi résztávjára el tudok jutni. Ahogyan remélem, hogy jövőre a Pilis 50 és a TK teljes távját is meg tudom majd célozni, és a Kevélyeket sem csak GeoGo-val tudom majd bejárni. Kiderül.