Ezzel megvan a GeoGo Kupa ezüst is, a Túrafüggő ezüst után. A Budapest Kupa is megvan alapváltozatban. Ez egy ilyen csonka, ezüstös év. A TTMR meg az is lehet, hogy csak bronz lesz, azt majd látom a kiírásban, még 2020. évit nem találtam.

A túráról nincs sok írnivalóm, de elhatároztam, hogy akkor is böfögök ide valamit, ha nem tudok normális összefoglalót írni.

A méregdrága túrabakancs még mindig nyomja a lábam, de most legalább csak menet közben, utólag nem fájt. Persze ez egy rövid út volt, nem tudom harmincon-negyvenen milyen lett volna (a túra harminca majdnem harminc a negyven meg majdnem negyven, a húsz meg alig több, mint tizenöt).

A már ismert rajttól, az étteremtől az ismert úton halad:

Étterem→(jelezetlenen és zöld sávon) Árpád Kilátó→(kék sávon) Fenyőgyöngye→ a kék sávon a zöld+-ig, ott jelzésváltás→a zöld+-on a zöld sávig, jelzésváltás→fel a kék sáv/kék körút közös szakaszáig→Hármashatár-hegy, kilátó→a kék sávon a Virágos-nyeregig*→a sárga sávon a Határ nyeregig*→kék sávon és sárga sávon kitérő Hűvösvölgy felé (a lángosos előtt, még az erdőben van a forduló)*→piros körséta szakaszán a macis játszótérig→zöld körséta a zöld sávig→vissza a célig.

A csillagozott [*] szakaszokat leszámítva a 12-essel azonos útvonal.

Szóval szép, alap, Hűvösvölgy környéki sétaút. A végére felhoztam 4,39 km/h-ra az átlagsebességem, de látszik, hogy le vagyok gyengülve, idén már komoly távra, rendes szintidőre nem nagyon számítok magamtól.

És az is jó kérdés, hogy mit járjak még be idén, mert a kötelező körök már megvannak (a sajnos rövidre zárt idei OKT-t leszámítva). Talán csak a Pilisi Vándorlás utolsó szakaszát kellene még letolni, de azért a záró sörözés a párkányi/štúrovói Red Roosterben lenne az igazi, ez kicsit visszatart.

Ameddig voltak teljesítménytúrák, és szabad hétvégi napjaim, nagyrészt hagytam pihenni a GeoGót. Most meg mindjárt itt az év vége és még néhány pont hiányzik az ezüsthöz. Részben ezért, vagyis inkább csak azért, hogy elmozduljak a holtpontról.

Mellesleg fizikai és érzelmi értelemben is elég nyomorúságosan érzem magam. A járványügyi intézkedések, a kevés napfény, a lábujjaim és lábfejem múltkori sérülése, megfázásos tünetek (vagy a covid, de buzgón szagolgatok mindent, és érzek szagokat). Leginkább mindezek együtt.

Szóval egy babatúra és egy illegál zöldövezeti kirándulás-italozás között az otthoni punnyadás helyett muszáj volt egy kis sétát tennem valahol. Éjfélkor láttam előre, hogy délelőtt használhatatlan leszek, szóval így maradt ez a délutáni babatáv.

Idén harmadjára voltam a Hajógyári-szigeten, szóval nem annyira unalmas, mint mondjuk az Árpád-kilátó. Meg persze addig járjak erre, ameddig valamelyik főbarom meg nem látja, hogy itt kivágható fák, meg beépíthető területek vannak, és fel nem számolja ezt a kis zöld foltocskát is a város közepéből. Mire valami Piliscsabai tarvágás elleni tiltakozást aláírtam, gyakorlatilag már le is tarolták a fákat. A pilisszentkereszti Szent kút melletti tarvágással akkor szembesültem, amikor arra jártam. A Márianosztrai mellettivel úgyszintén. Ott legalább kinőnek a fák, idővel.

A Stabil Sport Egyesület hajógyári Sétájával szemben ez a túrácska éppen csak a sziget északi és középső részeit érinti. A Szigetelő 15-tel szemben van egy extra ellenőrzőpont, a szánkódombon (vagy szánkódombnál, igazából mellette igazoltam néhány méterrel), a játszótér környékén, szóval ideális babatúra lesz, ha jövőre is megrendezik rendes teljesítménytúraként.

A tizenötös táv rendes rövidtávos városi túra volt, egy szabad délelőttre éppen elég, a húszas még kimaradt eddig, de talán majd azt is valamikor. Remélem, rendes teljesítménytúraként.

Kezdetben nem volt egységes az állásfoglalás, hogy szabad-e teljesítménytúrákat tartani vagy sem. A Teljesítménytúrázók Társasága (TTT) kezdetben úgy értelmezte, hogy igen, majd visszakozott, és „nem ajánlott”-ra változtatta az álláspontját. A BTSSZ kezdettől fogva tiltásként értelmezte a járványügyi válságintézkedéseket. Érthető és jogos álláspont, de…

Fölnőttként az ember könnyű helyzetben van, hamar talál instantot, ami a kijárási tilalommal együtt bejárható, előre befizet, utólag befizet. A Túrafüggő éremhez is elszámolható a legtöbb. Gyűjthet GeoGo pontokat, amik ugyan csak a GeoGo kupában elszámolhatók, de ott igen, és rengeteg izgalmas lehetőség van, akár ingyen is.

Valóban: nem találkozik ismerősökkel, legfeljebb nagyon áttételesen van közösségi élmény jellege, és különösen mióta kezdek társasági emberré válni, ez hiányzik. Nem csak nekem, más teljesítménytúrázók is panaszkodtak ezzel kapcsolatban.

Egy gyereknek viszont a teljesítmény és a jutalom között eltelt idő nagyon számít. Egy ötévesnek különösen, de még egy nyolc évesnek is másként telik az idő, és ha jutalom vagy a büntetés és egy adott cselekedet közötti idő túl nagy, akkor nem fogja tudni összekapcsolni a kettőt.

Ráadásul a babatávos instant-túrák ügyében a szerénynél is szerényebb a felhozatal, éppen csak a Maglódi séta és egy érdi WadkanZ Trail útvonalat találtam. Egy gyerek GeoGós regisztrálása pedig különös adatvédelmi problémákat vet fel, amit itt és most nem fogok kifejteni. A babatávok ráadásul ott általában díjazás nélküliek, GeoGo Kupa meg túl távoli, felfoghatatlan jutalom egy gyereknek.

Anélkül, hogy ennek jelentőségét fetisizálnám, a mozgásszegény életmód egészségre gyakorolt káros hatásai mindenképpen könnyen megjelennek később, ha a gyerekekből kiírtjuk a mozgás örömét. A fetisizálást úgy értem, hogy az immunrendszer működése és a rendszeres mozgás közötti összefüggés nekem nem egyértelmű, szóval lehet, hogy ez tévedés, és ez az egész bekezdés alapvetően törlendő.

Szóval elő a maszkot, kézfetőtlenítőt, és irány Máriaremete, akármit is mond az MTSSZ, TTT vagy bárki.

A babatáv előnye, hogy különösen szép az útvonal, hobbitúrázóként is szívesen és gyakran jártam erre. Muszáj volt kitérni a Remete-barlanghoz például, ahogy persze egy játszótérhez is muszáj kitérni, vagy egy kilátóhoz babatávon (L. tériszonyosnak tűnik, rá az utóbbi nem érvényes).

Elfogult vagyok: Remeteszőlős, a Fekete-fej, a Nagyrét talán éppen olyan szép (a gyerektávon), a Hármashatár-hegy és Vihar-hegy közötti útszakasz, és a Gercse és Pesthidegkút közötti kék+ talán éppen olyan szépek (a teljes, edző-szinten tartó távon). A kék+ különös kedvencem egyébként, ha megint ráérek a Stabil SE Virágos-nyergi séta éjszakaira, akkor talán majd arra jövök le túra után, éjszaka még nem láttam.

A kék körséta egyébként olyan út, ami alig szerepel teljesítménytúrákban, éppen csak egy Stabil SE-es túrán volt kijelölt útvonal, ha jól emlékszem a Hűvösvölgyi Lépéseken.

Amúgy, nyilvánvaló védekezésképpen „egyéni túra”-ként volt meghirdetve, ellenőrzőpont nem is volt…

Tehát: L. azt állította, addig csinálja a túrákat, ameddig a hátizsákja tele nem lesz kitűzővel (nekem három hátizsákom van, mind tele lehetne kitűzővel, talán ez is szöget ütött a fejében, ezért volt olyan komor). Remélem nem csak addig csinálja, de ebben a kérdésben ő fog dönteni. H. még nagyon gyerek, a túra előtti és utáni játszóterezést jobban élvezte, mint a túrát, de gond és nyafogás nélkül lenyomta. Pedig nyafogni én is szoktam, csak már sokkal fölnőttesebben csinálom, mint ő.

Lezárásnak: minden budai Sarokköves és Stabilos túra olyan, hogy ha nincs más, és ráérek, akkor jövőre megteszem (kivéve a Cimbora 50, azt beveszem az ismétlendőkbe, meg az Ezüst-Kevély éjjel, mert azt nem ismerem, de arra kíváncsi vagyok).

Az volt a kérdés: mi is legyen 7-re, ha megkaptam a szabadságot, de másnap dolgoznom kell? A Bükk messze van, és még nem szerettem bele (M. szerint amint eljutok oda az OKT-n, ez megtörténik). A Pilist és a Budai-hegységet mostanában sokat jártam, az nem annyira fontos. Tehát Bakony, idén még nem volt ott kilométerem.

Bakony, az én Bakonyom

Az országos Kék Túrát járva természetesen az Öreg-Bakonyba szerettem bele. Egész pontosan a változatos erdőkbe és változatos domborzati viszonyokba. Bakonybél és Zirc környékére egyszer még visszajutottam a 2019-es Bakonyi Barangoláson (Ösvénytaposó Baráti Társaság), és ha a járvány csillapul, remélem visszajutok még (sok teljesítménytúrát szerveznek arra, az egyik remélem összejön belőle jövőre). A Cartographiás Országos Kéktúra turistakalauzban olvastam, hogy milyen változatos és sokszínű tájegység ez, de a Veszprémi Bridzs és Tájékozódási SE 2019-es Bakonyi Karácsonyáig erről nem győződtem meg a saját szememmel.

Akkor a Keleti-Bakony részben erdős, részben kopáros dombocskáit is megszerettem. Lekopároztam: pedig bizonyára sziklagyep vagy valamilyen más gyepes növényi társulás ez, mindenesetre idővel utána olvasok, ha lesz rá időm és energiám.

Előrebocsátom, eddig úgy tűnik, minél többet látok a Bakonyból, annál jobban szeretem.

Feheruuaru rea meneh uasutu rea

A kijárási tilalom vagy korlátozás miatt a távolabbi Öreg-Bakony kizárva, ráadásul az volt a rövidebb túra, és ha messze megyek, lehetőleg lássak sokat (remélem még találkozunk a VBTSE-vel).

Mellesleg Székesfehérvárból a túráig két dolgot láttam: a buszállomást és a vasútállomást. Előbbit legalább háromszori érintéssel is legfeljebb negyven percre, az utóbbin meg bőrig ázva dideregtem legalább két órát, szóval nem voltam nyitott az ismerkedésre.

A húsz perc alatt megjárható budapesti vasútállomásról indul egy hajnali járat, éppen a szabad kijárási idő elején, szóval azt célozom meg.

Úgy látszik a fehérvári vasútállomáson mindig nyomorultan kell éreznem magam: vagy a csapolt Rizmajer búza nem volt elég friss (talán mégsem olyan savanykás, mint az egykor volt Borsodi búza), talán a másnap elleni gyros. Mindenesetre a kényelmesre szabott reggeli készülődésből a bélrendszerem teljes kiürítése lett, nagyrészt menetirány szerint, egy kis részben retúr. Majd a vonaton is folytatódott az előbbi.

Székesfehérvár a rajtig és utána

Amikor leszédelegek a vonatról, és elindulok a starthely felé, a Szovjet katonai temetőnél megingok, hogy kellene erről egy rendes fényképsorozat (mondjuk kellene hozzá egy rendes fényképezőgép is). Meg ott a Prohászka Ottokár emléktemplom, azt is lehetne kicsinyt fotózgatni. Meg persze a Sóstói Tanösvény is ott van, azt is meg kellene nézni, akkor nem jöttem hiába, és ilyen rossz formában hagyni egy negyvenes – állapotomhoz viszonyítva – komoly túrát. Ellenben egy székesfehérvári városnézés remek alkalom a találkozásra a legkedvesebb munkatársammal, ha még szóba áll velem, a túra meg most van, szóval lássuk, bírom-e.

Innen a rajtig már szerencsére kevesebb volt a maradásra csábító látnivaló, evésre, sörre gondolni sem tudtam, kávézni sem mertem, nincs ami visszatartson. Bevallom, két nagyváros között általában kevesebb különbséget látok, mint egy börzsönyi és egy mátrai bükkös között, szóval eljutottam a panelház aljában lévő kocsmához (bár Budapesten nem sok ilyen maradt), és becsekkolok a rajtban. Nem túl barátságosak a szervezők, vagy inkább én nem vagyok az, és ők remek empátiával tükrözik a hangulatom.

Innen két profit követek, de ők valami egyéb úton járnak, szóval ez egy kis kitérő, de legalább találok egy toitoit a temetőben. A térképen izgalmas halastavak fel sem tűnnek, egy ipari területen csatangolok keresztül, valami kerékpárúton, és várom mikor hagyom már el a várost.

Persze a város menti növendék erdő, bozót, (talán nádas is ha emlékeim nem csalnak) nem csúnya, találkozok egy barátságos kétéves kiskutyával, átszelem a vasúti síneket, de itt még azon gondolkodom, ha nem is lesz szép a túra, de legalább könnyű a terep.

Moha

Az első ellenőrzőpont, ha itt szálltam volna ki, nem lett volna nagy élmény a túra. A szovjet katonai síremlék például az ellenőrzőpont után van, egyéb látnivaló? A templom, ha jól emlékszem, egész szép, de a wikipedia nem is tud róla nevezetességként.

Tovább a pusztán és szántók között, kökény, meg kellene kóstolni, de nem merem, a hasmenés miatt. Bivalyok és bölények egy tanyán, vagy valami hivatalos intézményben.

Iszkaszentgyörgyön…

…szép a Grófi Sírkápolna, a mellette lévő temető, talán a kastély és a kastélykert is érdekes, de maradok a turistaúton (itt már a piros jelzésre váltotunk).

Innen kezdődik végre némi erdő (szép tölgyes, ha jól emlékszem), egy kellemes enyhén talajba mélyülő út, a piramita nevű dombocskára fel, itt újabb látnivalóként a Kőasztal és végül a kilátó (felmászok, de nem hagy bennem mély nyomot a kilátás).

Utána Csórig semmi izgalom, sem szép erdők, sem különösebb látnivalók, ráadásul a túl szorosra fűzött új bakancs ekkorra erősen gyilkolja a lábujjaimat.

Csór

A leülős, pihenős kávészünet, a bakancsfűző lazítása csodákat művel. Áldom a kitartásom, hogy nem adtam fel itt a túrát.

A kilátó-hegyről („hegy” 183 m magas összesen) tényleg csodás a kilátás, a pontőr valami katonai kiképzési feladatokkal megtűzdelt túrát ajánl (bár előre sejtem, hogy nem leszek elég jó állapotban, hogy megcsináljam), a kopár dombocskák fölfelé szokatlanul megizzasztanak, viszont cserébe mesés kilátást adnak. A Meredélyfő simán gyönyörű, és itt a szenvedésem miatt jól esik az újabb frissítőpont.

Egy gyönyörű szurdok, szép erdők, rétek, majd a Baglyas-hegy kódos ellenőrzőpontja csodás kilátással, KDP-s pecséttel (újabb inspiráció, hogy a Közép-Dunántúli Pirost egyszer végigjárjam). Valamelyik túratárs mondja is, hogy azért vannak szép helyek a piroson is, de bizonyára helyi, vagy gyakran jár ide, budapestiként itt már egészen gyönyörű, egyedi és izgalmas tájnak látom ezt a részt.

Bár még van néhány erdőfolt, de innen már főleg gyepes dombocskák, végig szép kilátással, majd utolsó frissítőpont az Inotai-víztározó mellett (a hatalmas pontyokat próbálom fotózni, talán látszik belőlük valami).

Várpalota

A várpalotai szakaszon végigszenvedem magam, megállapítom, hogy ha lenne időm, és nem volnék ilyen lepukkant, meg kellene nézni ezt a várost is alaposabban.

A célban rájövök, hogy nem is rossz a szintidőm, 4,5 vagy 4,6 km/h átlag. Itt már a szervezők is nagyon kedvesek.

Komolyan frissíteni, de még sörözni sem maradok, „rohanok” a buszhoz, illetve még út közben találkozom a gombászcsajjal, akitől végre újra megtudom a fura, egyszer talán ehető, de másodjára biztosan mérgező gomba nevét (begöngyölt szélű cölöpgomba). Az ALI a kékenen mutatta a gombát valakinek, akkor váltottunk vele néhány szót.

Utólag

Örömmel látom, hogy lassan csökkenek a fehér foltok, innen nyugatra már a tavalyi Bakonyi Karácsony Öskü kezdő és végponttal, északra az OKT-s kék: Bakonykúti és Tés. Ez is olyan túra, amiből újrázni kellene 2021-ben, de vagy sikerül, vagy sem. Meg persze csak gyűlnek és gyűlnek a szép helyek, ahová vissza kell menni, de vagy sikerül, vagy nem. Ennek a túrának legalább kétharmada ilyen. A kitérőutakról nem is beszélve, hogy a fehér foltok ne pusztán fehér csíkokká alakuljanak, hanem tényleg megszűnjenek.

Ha jól sejtem, ezzel a túrával búcsúztam el az idei teljesítménytúra szezontól. A lábaim végig rossz állapotban voltak, a Fehér – Vár – Palota 40 új bakancsos bejárása miatt, de végigvánszorogtam a távot, egy rövid letévedést leszámítva. A ködtől a kilátásokból szinte semmit nem láttam, és a kanyargós városi útvonal miatt a mentális térképemhez fejlesztésére is alig volt alkalmas. Bár egy ismerős megjegyezte, hogy ha a Rupp-hegy környékén szükséges feladni egy túrát, akkor most már tudja a közeli járatokat.

A szervezőkről annyit tudtam, hogy ők szervezték a Turista Kékszalag elődjét, szóval feltehetően nagy múltú szervezetről van szó, de tavaly csak három túrát szerveztek, és idénre is annyit terveztek, de a járvány miatt kettő elmaradt. Ebből a három túrából az egyik negyvenes, a másik egy hetvenes (ezeknek résztávjai is vannak), szóval remélhetően nem csak a múltja nagy a szervezetnek, hanem a jövője is, elvégre amennyire divatja a van a túrázásnak, ilyen szervezéssel biztos lesz rá jelentkező (később majd kritikusabb leszek, ha valaki tovább olvas). A jelvény is szép: szívesen kirakom majd a városi zsákra 2021 elején, a többi rövidtávossal együtt, amiknek esélye sem volt kikerülni (ez jobban fog inspirálni a cserére az év eleji hidegben, sötétben, nyálkában, sárban, jégben, hóban, fagyban, mint a nekem hosszútávosok).

Technikai részletek

Talán jobban jártam volna, ha tracket töltök le, vagy jobban járnék, ha a memóriám romlásának útját tudnám állni, így végig kénytelen voltam – az ELTE-BEAC Természetjáró Szakosztálynak hála – alapos szöveges itinert majdnem öt percenként újra elővéve tájékozódni. A fekete-fehér térképvázlat viszont nagyrészt használhatatlan volt. Bár tracket rögzítettem a Locust freeben, de az nagyrészt alkalmatlan volt a tájékozódást segíteni, leszámítva a Dobogót, és az utána lévő építési-ásatási területet, a HuMap szintén nem segített sokat, szóval életem első okosmobillal bejárt túrája, ahol nagyrészt a google maps nyújtotta a legtöbb segítséget.

Az útvonal nagyon vázlatosan

Kezdetben a panelek mellett megyünk, nagyrészt a Kék Mária zarándokút nyomvonalát követve, van ugyan egy kisebb zöldövezeti letérés, de ez inkább csak a színesítését szolgálja a túrának, mint egyéb funkcionális okokat. A Rupp-hegyre fel a szokásos úton (a Cimbora 50 és a Budai Kilátások 50 jut eszembe, de mintha az Érintsük Budaörsöt GeoGo-változata is itt vezetne), majd vissza Budapestre, és újabb városi, izgalommentes szakasz következik, idefelé a busztól egy jelentős részét bejártam, de egyébként soha nem éreztem késztetést, hogy erre túrázzak magántúráimon.

El a Budaörsi út mellett, át az autópálya alatt, a keretes házak között, majd fel a Dobogóra. Mint kiderül a pontőrtől, rossz úton mentem, de akárhogy nézem a Locustot, nem jövök rá, melyik úton kellett volna megérkeznem a bunkerig.

A Dobogó szép panorámát ígér, de persze semmi nem látszik, csak a köd mögötti elmosódott fények. Abban sem vagyok biztos, hogy jő ösvényen jövök le a dombocskáról, a tervezett kórház helyén lévő ásatásokig. Ez sem rossz rész, persze nem egy Várvölgy, Meteor-szurdok vagy Rám-szakadék, de azért a sok beépített rész mellett egy kis zöld (ameddig fel nem húzzák a kórházat).

A beépített részt eléggé unom, de azért elvánszorgok valahogy az utcákon a Beregszászi-árokig, aminek a mentén fölmászok egy jó darabon a házak között, hogy egy kitérővel elérjem az utolsó chekpointot.

Aztán már csak Gazdagrét mellett, meg át a panelok között (ez sem biztos, hogy a kijelölt úton, de azt biztos, hogy buszmegálló, meg zebra ott is van, ahol átmegyek).

Vége becsekkolás a célba, az emléklap és jelvény átvétele, még egy Budapest Kupás pecsét begyűjtése, biztos, ami biztos.

Lezárásnak

Utolsó kritikus megjegyzés: néhol jól jött volna a szalagozás, de elvoltam nélküle. Az élőerős ellenőrzőpontok viszont jól jöttek, nehéz lett volna sötétben kódokat keresgélni.

Kellett ez a túra, mert lehet, nem lesz több teljesítménytúra idén. Számmisztikai hülyeségből is: így 899 kilométerem lesz teljesítménytúrákból 2020-ban, nem 888 (szervezői és TTT által elismert adatok szerint): a 88-as nem a kedvenc számom.

Kinek ajánlom? Budapest Kupához pecsét. Könnyű kilométer, ha gyűjtjük valahol. Futóknak trackkel edzésnek, mert jól futható út. Éjszakai túrákhoz előkészületnek, gyakorlásnak, bár nagyrészt városi túra, tehát erre inkább valami Stabil Sport Egyesületes éjszakait ajánlanék. Elég szép és minőségi a jelvény, szóval talán kitűzőmániásoknak.

Hiányzott a Bakony, és jó lett volna eljutni a Mozdulj a sínekért őszre, de a pénteki hattól hatig műszak, és az azutáni barátokkal dumálgatás és iszogatás után, négy óra alvással nem mertem pontos ébresztőt vállalni. Kialvatlanul amúgy sem élveztem volna ki maradéktalanul azt harminc kilométert. Azóta ráadásul sikerült a környékre elvetődnöm, és legalább a közlekedéssel jobban tisztában vagyok, szóval ha meg lesz még rendezve, akkor majd pótolom azt a túrát is.

A felhozatalból maradt a Cimbora 50. Egyrészt szeretem a Sarokköves túrákat. Másrészt a Budai-hegység ezerszer bejárt részein nem lassít annyira a nézelődés és a fényképezés, ami kifejezetten előny. Harmadrészt a Huszonnégyökrös-hegy a legtöbb budai teljesítménytúrából kimarad, és nagyon szeretem azt a környéket, a kiránduló-időszakom óta. Egy múltkori Sarokköves túra érintette, de arra a Turista Kékszalag 50É-je után nem volt erőm.

Egy 50-es túra nekem még komoly kihívást jelent, szóval aki a Sarokkő SE-t leszólja, az gondoljon arra, hogy nem csak gyerekeknek és családoknak tudnak túrát szervezni, hanem kezdő és komolyabb teljesítménytúrázóknak is. Hobbitúrázó szakaszom leghosszabb túrái – Visegrád–Hűvösvölgy a legrövidebben, jelzett turistautakon; Dömös–Vadálló-kövek–Prédikálószék–Hűvösvölgy, Dobogókőt elkerülve; Esztergom–máriaremetei Kisboldogasszony-templom, jórészt a zöld sávon – mind rövidebbek voltak ennél.

Felszerelés

A Lidl-féle túracipő (sportcipő) 48-on nem vált be, szóval maradtam a rendőrbakancsnál. Ruházatnak a szokásos BDU-nadrág, túrapoló, bundeswehr zubbony és tartaléknak Lidl-féle esődzseki maradt. Lassan halad az update, de 50-ig majdnem csak a lábbeli számít, onnan felfele pedig a ruha, amiért képesek egy fél vagyont elkérni a túraboltok.

A túra

Emlékezetből, lusta vagyok előkaparni az itinert:

Mintha a Sarokkő SE többi túrájából lenne összeollózva. Szépjuhásznétól a piros sáv Nagykovácsiig, onnan zöld az Anna vadászlakig (itt talán utat tévesztek, de nyerek és nem is vesztek a távból), majd nagyrészt a zöld Mária zarándokút Solymárig, Solymáron a nem jelzett út, piros (vagy zöld?) négyzet, végül Makkormáriára a templomhoz a piros. Még az ellenőrzőpontok is ugyanott vannak, mint a PZS-en, bár a PZS nem emlékszem kiment-e Makkosmáriára.

Onnan leginkább sárga sáv Budaörsig, kitérővel a Huszonnégyökrös-hegyre. Rég jártam be ezt az utat, szeretem, talán ez a túra legélvezetesebb szakasza. Onnan vissza a repülős emlékműhöz. Még ez is szép.

Aztán a turistaház, Rupp-hegy szakaszon kezdek belegabalyodni az útvonal követésébe. A térképen olyan logikus vezetésű track helyben egy útkereséses káosz, itt a kialvatlanság, és a kezdődő fáradtság is kezd beütni.

Az instant ellenőrzőpont jól jön, megtudom, hogy félreolvastam az itinert, és a Rupp-hegy csúcsa sem volt benne az útban (itt legalább tudtam egy kávészünetet tartani a csúcson, és szép volt a kilátás is, szóval nem bántam meg).

Innen szerencsére két vérprofival tartok a zöld ■-en az Ördög-oromig, aztán zöld ▲, mint egy Stabilos esti-éjszakai, és a zöld 45, év elején. Menet közben persze leválok a profikról, majd egy másik profival tartok együtt, akinek a tempóját még bírom, bár a jobb bokám már kezd fájni (vagy kezd erősebben fájni? Az emlékeim kissé homályosak).

A Tündér-szikla kitérőig zöld, közben az utolsó EP, onnan vissza – nagyrészt valami ▲-ön (azt hiszem zöld) – a Szépjuhásznéig.

Büfé már nincs, útközben, fájó bokával még a túra utáni sört is otthonra hagyom.

Végezetül

Remek hangulatú túra volt, jó volt – nekem nagytávos és emiatt ritkán látott – profikkal találkozni, a szervezőkkel meg mindig öröm, azt külön nem is kellene említenem. Ha nem ütközik semmivel (túrával vagy az edzéstervvel), újrázok belőle jövőre is. Vidékieknek, akik a Budai-hegységet kevésbé ismerik, különösen ajánlom.

Ahhoz képest, hogy sokszor csak hétköznap van szabadnapom, ez volt az első Hétköznapi Barangolások túra, amire sikerült eljutnom. Nagyobbrészt a saját jogán is érdekelt ez a túra, mert az alapján amit hallottam, a HB sorozat úgy mutatja be Budapestet, ahogy azt a szokásos, jelzett turistautakra kijelölt teljesítménytúrák nem, másrészt egész napos indulásra van kitalálva, hogy a „munka előtt, munka után, vagy munka helyett” ami újabb érdekes színt visz az egészbe, harmadrészt mert ahogy G. már megállapította fanatikus vagyok (teljesítménytúra-ügyben).

Kisebb részben azért is kellett a túra, mert aggódtam a lábam miatt, még nem jött teljesen rendbe, de a Pilis 50-et nem szeretném kihagyni, egy főpróba meg mindenképpen kellett hozzá. Meg a lábbeli probléma sincs megnyugtatóan megoldva, a nyári bakancs már túl lyukas (ha eső jön hamar átázik), a téli bakancs nem a legtökéletesebb, az átmeneti cipő-bakancs vagy használhatatlan, vagy betörésre szorul még, vagy csupán rövidtávos túrákra alkalmas. Némi gondolkodás után a teszkógazdaságos (Lidl-féle amúgy, de idén nem kapható) elvileg túracipő mellett döntöttem, amit egyébként csak munkába járásra használok.

A Róka-hegyi kőbánya ellenőrzőponton egy kedves netes ismerősöm volt az egyik pontőr, de túl lepusztult voltam hozzá, hogy látványosan felismerjem. Szerencsére úgy tűnik, nem sértődött meg, aminek örülök. Ez a baj az internettel, egy nem száz százalékosan vonzó nő, kategórián felülivé változik, az érzelmi-világszemléleti rokonszenv alapján. Szóval magamhoz képest majdnem társadalmi életet is éltem.

A rendes távot jártam csak be, ami nevében 20, de kiírás szerint is 18,1 km, a kombinálthoz nem elég lelkesítő a környezet, nem feltétlenül kell a kilométergyűjtéshez, és nem bíztam a lábamban és a cipőben sem. Rájöttem viszont, ha jövőre is ilyenkor indulok, a kombinált távra kell neveznem, mert a rajt/cél melletti kisüzemi sörös kocsma csak délután háromkor nyit, és így az kimaradt.

Technikai részletek

Az itiner fárasztóan túlrészletező, a térkép pont a városi szakaszon nem egyértelmű, de szalagozás kiváló, meg G-nek volt trackje tavalyról. Szóval komolyabb tévelygés nem volt. Tájékozódás szempontjából néhol tényleg trükkös a túra, de mivel laza a szintidő (ha egyáltalán nézik a szervezők), van idő gondolkodni vagy tévelyegni.

A túra

Kezdetben városi szakasz, de ez sem teljesen unalmas, majd kis ürömi kitérő a Péter-heggyel, ami a Határjárásról ismerős volt, de ez az útvonal kijelölése megbolondította az irányérzékem.

Aztán a Róka-hegyi kőbánya, ami idén harmadszorra is szép (ebből csak a mostani, és a GeoGós Pozsonyi csata emléktúra volt „hivatalos”), főleg, hogy nem a szokásos útvonalat járatják be a szervezők. Talán még a Mészköves maratonon is sikerül ide elvetődni, de azt nagyon sok tényező teszi kérdésessé (utólag kiderült: el is marad, talán GeoGoban teljesítem, ha nem jutok el rendes teljesítménytúrára).

Utána jött a szokásos út a kevély felé, az Ezüsthegyi-kőbánya előtti fordulással. A kilátás kimaradt, Pilisborosjenőhöz vagy Csobánkához tartozik, és ott nem engedélyezték a túra rájuk eső részét. A fordulásnál egyébként kicsit bizonytalankodtunk, de nem annyit, mint az előttünk járó, aki egy jó darabon a lefelé vezető ösvényt oda-vissza-oda tette meg, mert a védett területen nem volt szalagozás.

Ürömön kis tévelygéssel túljutunk, még az életben nem jártam itt, persze az irányérzékemet az útvonal kijelölés annyira megbolondítja, hogy nem is biztos, hogy másodjára felismerem.

Újra a Róka-hegyi kőbánya, városi szakasz, tavalyhoz képest zöldövezeti kitérővel, és a cél.

Kínai kaja, meg a megálló másik végén egy Borsodi IPA (mert nincs még nyitva a kisüzemi sörös kocsma), kisadag törkölypálinkával. Jövőre remélem újrázok belőle, vagy ha lesz még megvásárolható technikai póló, akkor megpróbálom tervbe venni az egészet. Majd kiderül.

A mátrai tájegység 8 kilométere kicsit falsnak érződött. Főleg, hogy rendezői, hivatalos 8 km kicsit túlbecsült adatnak látszott, saját méréseink szerint. Szóval kellett egy Mátra. A Kékes 10x valamelyik résztávja lett volna még reális teljesíthető alternatíva, meg a Mátrai Mikulás, de ezek más fontosabbakkal ütköznek.

Féltem a túrától több okból is. Egyrészt a Mátrában szinte semmi helyismeretem nincs (OKT Mátraháza–Mátraverebély két éve, az említett gyerektáv, egy húsz és egy huszonvalahány évvel ezelőtti nyaralás kirándulásainak halvány emléke, és semmi több). Másrészt a Mátra nagyon szép tud lenni, az álmélkodás-nézelődés faktor pedig lassít, éppen úgy, mint az útkeresés, bizonytalankodás. Harmadrészt Orbán Imre igazán sportemberhez méltó túrákat tud összerakni, ha nekibátorodik (a fura kacskaringós track már jelezte, ez nem lesz sétagalopp).

Az október második felét pihenésre és edzésre szántam, szóval gondoltam, egy MSTSZ […]C[…] kategóriás túra éppen a pihenés vagy az edzés kategória.

Tévedtem, ez a kihívás volt. Mint a Sisa Pista 25 tavaly, ami szintén csak egy egyszerű rövidtáv, nem is nagy szintekkel: de azok a szintek rendesen össze vannak rakva.

A túra

Az első kör még rendben volt. A Mátraháza–Mátrafüred szakaszon lefelé elég járható volt az út, csak M. gyógyuló karja tartott fel, meg a fényképezgetés, mert az őszi Mátra csodaszép látványt nyújt. Egy gyors hambuger-beszerzésre is volt idő, mert szokás szerint nem reggeliztem.

Innen továbbra is az álmélkodás lassított leginkább, bár a patakvölgy utáni emelkedő a kék▲-on már kezdte megmutatni, fogunk még lihegni. Itt már csatakosra áztam az izzadtságtól a hűvös, őszi időben.

Az első kör tetején még volt idő egy facebookos poénra, meg egy OKT-s pecsétre (ha legközelebb hivatalosan bejárom, ne lassítson a pecsételgetés), meg egy kávéra.

A második kör eleje nagyon szép, és nehéz, a majdnem szintben haladó és lefelé tartó is. Onnan kezdett következni a nehéz szakasz, M. nagyon óvatos volt (nem kellene a gyógyulóban lévő karját újratörnie), de a felázott talaj, az avar alatt rejtőző kövek miatt amúgy sem lehetett komoly sebességgel haladni.

A Rákóczi turistaút szintben haladt nagyrészt, de be volt nőve és sáros volt. És itt egy le- és visszatévedés is lassított. Utána a Méhészkert után jött az emelkedő bemelegítő része, de már kezdtünk komolyan fáradni. Én mindenképp, de a többiek sem futkároztak ott.

Gabi-halála környékén már kezdtünk mi is meghalni, de onnan még nem volt olyan vészes. A Kőtenger (ha jól emlékszem a hely nevére) után már erősen vánszorogni volt csupán erőnk, bár M. annyira nem szereti az esti-éjszakai erdőt, hogy itt már megtáltosodott. Orbán Imre is érdeklődött telefonon, hogy merre késünk. A másik irányba bejárt kék szakaszon megkaptam a jutalomfalat fehérjeszeletem (ha valamikor van esélye beépülni, akkor az most lesz – gondoltam).

Majd utolsó méterek, becsekkolás a célba, kis haverkodás Imrével. Persze a kiírt szintidő nincs meg, de remélem, legközelebb könnyebben megy majd.

Legalább, ha már lekéstük a buszt, van idő sörre Mátraházán, gyorskajára-sörre Gyöngyösön.

Végkövetkeztetésként

Ha a túra rendszeresen megrendezésre kerül továbbra is, a maximális távja elérendő célom lesz. De jövőre elég, ha a 2x szintidőn belül meg lesz. Társaság miatt az 1x-re is hajlandó lennék, mert nagyon szép túra. Ha nagyon jó formában leszek, a 3x-ba is belevágok jövőre – de ez nagyon esetleg. A Mátrabérc rendes távja jövőre még úgyszintén elérhetetlen álom marad.

A babatúra érdekes műfaj, egyrészt ha az ember élete úgy alakul, hogy saját gyereke nem lesz, akkor alapvetően gyermekfelvigyázási skilljei erősen korlátozottak. Persze az ügy ezen részét gyáván anyámra hagytam volna, ha nem az egész éjszakás és délelőttös eső nem riasztja vissza a kisebbik unokahúgomat.

Az idősebbik – számomra is meglepő módon – jönni szeretett volna, és mivel ő már nagy lány, nyolc éves, úgy határoztam, vállalom a szokatlan kihívást.

Alapvetően a gyerek valószínű olyan túrákra megy, amit élvez: van látnivaló, nem túlzottan megterhelő a terep, megfelelőek az időjárási körülmények. Viszont a sikerélmény olyan motiváció, ami korfüggetlen, a kitűző vagy „kitűző” pedig majdnem korfüggetlen (a kupában-kupákban elszámolt túrák, kilométerek, TTMR minősítés, Túrafüggő érem stb.). A „majdnem” megjelölést azért teszem az utóbbinál, mert a külső elismerés igénylése nyilván önmagában is személyiségfüggő, egy gyereknél pedig a személyiségfejlődés adott állapota is nyilván meghatározó.

A túra látnivalókban nem volt túl gazdag, erre nem is gondoltam volna, elvégre évek óta járom a vidéket, tele van emlékekkel, élményekkel, és persze ott a látnivalókban kevésbé gazdag szakaszok szubjektív érzete is, amit a lassabb haladás kihangsúlyoz. Ott volt egyszerűen a szomorkás, ködös, esős idő, aminek szeretem a hangulatát, de alapvetően nem a látnivalók hangsúlyozására alkalmas. A fáradtság is szerepet játszott az ügyben, de eddig soha nem gondoltam volna, hogy a Hárshegyi körút alapvetően elég unalmas tud lenni. Meglepően a nehezebb szakaszokon L. sokkal jobb tempóban jött. A teljes távon több látnivaló lett volna, a kilátás a Petneházy-rétről, a remeteszőlősi Örkény-telefon környéke, a Remete-szurdok, kis kitérővel a remetekertvárosi forrás, kis kitérővel a Makovecz-kilátó. A rövid távban szinte csak a Fekete-fej kilátópontja lett volna érdekes, ha lehetett volna onnan látni valamit, a ködön kívül.

A terep viszont teljesen gyerekbarát. Nagyrészt enyhe emelkedőkre, enyhe lejtőkre volt kijelölve az út, komolyabb, megterhelőbb szintes szakaszok nélkül. A hosszú távon a Máriaremetére levivő piros+ lett volna ilyen, a röviden meg a Fekete-fej föl és le, illetve a Szépjuhászné út és a Hárshegyi körút közötti piros szakasz.

Az időjárási körülmények voltak a legrosszabb az időjárás volt. Nem vettem komolyan a túrát, és éppen csak egy eddig jól bevált Crivit (Lidl sajátmárka) esődzsekiben indultam neki, meg a vadászcipőben. Az időjárás megmutatta, hogy a harmincötezres bakancs, amit nem vettem meg, és a poncsó, amit nem vettem fel, jobb választás lett volna. L. felül fel volt vértezve rendesen, dzseki, egy komolyabb esőkabát, de alul csak egy vastag és meleg, de nagyon jó nedvszívó nadrág, meg egy átázásra teljesen hajlamos cipő volt rajta. Szerencsére az apja visszafelé kimentett minket autóval, szóval L-nek nem csurom vizesen kellett hazafelé tömegközlekedni.

Majd kiderül mi marad neki meg az élményből, mennyire lesz pozitív és mennyire negatív neki. Nekem alapvetően építő jellegű tapasztalat volt.

A 2020. október 6-i Keddi Kutyagoló piszkozat verziója megvan, de nem tettem közzé. A Pilis 50-nel (október 10.) és a Cimbora 50-nel (október 17.) még adós vagyok. Leginkább magamnak, úgysem olvassa senki.

Ezt gyorsan összedobom, mert a túrák és túrácskák csak jönnek, de írni valahogy még mindig lusta vagyok.

Szabad hétvégém volt, éjszakás műszak után. A Mecsekig vagy Kőszegi-hegységig utazni nem volt kedvem, maradhatott volna a Sarokkő nappali, de a Libanoni Cédrus nem került bele a kötelezően ismétlendőkbe, és némi alvásra is vágytam. Ha a Szépjuhászné százas kupára vagy a Cimbora kupára benevezek, úgysem lesz apelláta, kötelező lesz. Vagy a Sarokkő éjszakai, de a gondolattól is felállt a hátamon a szőr, hogy két héten belül háromszor járjam be a Szépjuhászné és Nagykovácsi közötti piros sáv bármilyen részét, ha nem kupához kell.

Városi séta tehát, legalább a fejlámpa nagyrészt pihen, meg egy újabb túraszervezővel, vagy túraszervezéssel is találkozom. Az itinert elbújt a hátizsák alján valahol, egyelőre, remélem meglesz, addig emlékezetből írok.

Szerencsére az itiner elég laza, nem bünteti a kispistázást, vagy pontosabban nem fenyeget büntetéssel. Megnyugtat, hogy csak az ellenőrző pontok érintését várja el, nem baj, ha tévelygek.

Az eleje Duna-part (a GeoGós Szigetelőről ismerős), Árpád híd a szigetig. A Zenélő kútnál bizonytalankodom a szép szőkített túratárs útba igazít: a franc tudta, hogy a Zenélő kút nem az, ami zenél, hanem a másik. Innen nagyrészt érzésből keresztültrappolok a Margit-szigeten, elkerülve az idén már bejárt utakat (bár a Kolostorrom széle a GeoGós Szent Margittal majdnem azonosra sikerül, azt hiszem), meg az itineren ajánlott gyalogösvényt. Budai rakpart, Batthyány tér, utána még korrekt úton haladok.

A Halász-bástyára érzésből megyek fel, onnan bizonytalankodom, aztán a Logodi utca végén jövök rá, hogy talán egy kanyar bele volt tervezve, amit kihagytam.

Innen FKF Zrt. utcáján megyek le itiner szerint (amikor nagyon nagy trében voltam anyagilag, ide jártam havat lapátolni). A parkot kikerülöm, onnan zöld sáv, de a Tabánban letérek róla némiképp. Vissza a zöld sávra, de elbizonytalanodom az útvonalban. A Filozófusok Kertjénél végre egy régebbi emlék kúszik elő, itt kódorogtunk félrészegen érettségi vagy szalagavató után 1999-ben. Most nézem a neten, hogy akkor még nem volt itt a szoborcsoport, csak a domborműféle. Annak már nem nézek utána, hogy ez is hamis emlék-e, hátha az se volt meg még.

Az itiner követését itt feladom beleszédülök, fejlámpával megyek a sötét szerpentinen fel a Citadelláig. Menet közben rájövök, hogy egy másik csaj emléke is kötődik a helyhez, nem csak az exnejem.

Onnan le, nagyrészt érzésből egy kis plusz kanyarral le a Szabadság hídig. Át a hídon, és le a parton.

Az utolsó EP után be a kocsmába. Egy pohár sör a nevezési díjban van, a feles szőlőpálinka nem. A korsó sem. Szinte nem ettem, kellemesen beszédülök tőle. A túraszervezés rejtelmeiről tudok meg bővebbet, meg sok egyébről, elvégre Magyarországon bármibe kezd bele az ember, hamar tucatjával akadnak az ismerősök, majdnem ismerősök, és ismerősök ismerősei, akit mindenki ismer.

Az átlagsebességem jó, 5 km/h felett, a mozgási még jobb, de valahogy nekem tizenhatra jött ki a húsz – örültem volna egy térképvázlatnak, nem csak szöveges itinernek.

Ha ráérek, és nem lesz fontosabb, újrázok a túrából 2021 elején; remélem lesz Piros 85, és remélem elég edzett is leszek hozzá; a Kitörés emléktúráról majd máskor, messze vezető kérdés.